Hová tartasz, LMP?

Bármilyen furcsa is, de  pár nappal a választásokat megelőzően odáig jutottunk, hogy a külső jeleket figyelembe véve az LMP jobban akarja az össz-ellenzéki indulást, mint az MSZP-P vagy bármelyik baloldali politikai képződmény. Schiffer örökségét nézve ez mindenképpen érdekes újítás.

Miután már számos alkalommal lezárták a tárgyalásokat, az LMP mégis újra és újra nekifut a problémának, aminek lassan közmondásos vége az – ráadásul egyre rövidebb idő alatt –, hogy a közösségi oldalakon az LMP és más pártok prominensei egymásnak esnek, kölcsönösen vádaskodva.

Felületes szemlélőként adná magát az a megoldás, hogy ezek szerint az LMP a legelhivatottabb a kormányváltás kérdésében, ezért e tekintetben minden erőfeszítésre képes, de két dolog is hibádzik. Egyfelől aki adott politikai helyzetben nem képes felfogni és elfogadni egy tényleges szituációt, hanem mániásan próbálkozik minden visszautasítást követően, az pont olyan, mint a férfi, aki a huszonhatodik üzenetére is annyi választ kap a kiszemelttől, hogy „látta”, de ez csak még kitartóbb cselekvésre sarkalja.

Másrészt, ha valami jót el lehetett mondani az LMP-ről, az az, hogy az ellenzék bal felén talán az egyetlen párt, ami rendelkezett világnézettel. Nagy kérdés, hogy a felszín alatt Schiffer távozásával ebből mennyi maradt, de legalábbis üdítő jelenség volt a baloldalt nézve az elmúlt években, hogy amíg az MSZP-PM-Együtt-DK-féle halmaz gyakorlatilag megkülönböztethetetlen volt, addig az LMP-nek volt egy globalizációkritikus stichje – és ha valami összeköti az előbbi négyest, az a feltétlen globalizáció támogatása –, kiállása és még hitele is.

Ennek feladásával és a minél teljesebb körű koordináció mániás erőltetésével

legalábbis ami az értéknélküliséget jelenti.

Dacára a sulykolásnak, továbbra sem számít releváns érvnek az, hogy a jelenlegi helyzet megköveteli a világnézet feladását, az elvek ruhatárba adását. Egy katasztrofális, háborús szituációban, amikor teljes, nemzeti összefogás szükséges, akkor esetleg lehet ilyet propagálni. Ha katonai támadás ér egy országot, joggal mondhatják azt a politikai vezetők, hogy a határok védelme és a közös értékek megtartása a fő, aztán a vészhelyzet elmúltával majd beszélünk a – jóllehet jelentős – különbségekről is.

Ám akik pár pillanatra is képesek józan belátással gondolkozni, és nem beszűkült tudatállapotban, gyűlölködő Facebook-csoportok hazugságai alapján építenek fel maguknak egy párhuzamos valóságot, azok előtt teljesen nyilvánvaló, hogy amikor az ellenzék egy a fentihez hasonló állapotot ecsetel előtte, akkor hazudnak.

Mennyire mentségük a tény, hogy egyetlen lehetőségük az emberek megszólítására, ha kizárólagosan az apokaliptikus butaságokra hagyatkoznak? Lélektanilag érthető a dolog, kis szánakozással is lehet feléjük fordulni, de ítéljük meg őket a realitások alapján. Így azon nyomban a helyére kerül minden.

Visszatérve az LMP-re, ők pontosan tisztában vannak azzal is, hogy az MSZP nem léphet vissza négynél több helyen, ha már olyan borzalmas megállapodást kötöttek a DK-val. Tudják, hogy irreális tőlük visszalépések sorát várni, mert nem tehetik meg. Ahogy az MSZP is tudja, hogy az LMP még ennyire sem engedheti meg magának a visszavonulást, mert töredékszavazataik sokaságát veszítenék el. Az emberek hülyítése és a hisztéria mesterséges fenntartása mögött mindenki érti a szabályokat és a színfalak mögött kevés a meglepő mozdulat.

Ahogy a Jobbik is abban érdekelt, hogy ők legyenek az ellenzék legerősebb pártja, és elnézve a legfrissebb kutatásokat, talán az egyetlen olyan politikai erőnek tűnik, aminek az elvi esélye megvan a 2022-es építkezésre.

És ezért mondom azt, hogy az értéktelenségben csatlós lett az LMP. 2014-ben ugyanezt megtehették volna, de nem voltak benne partnerek. Nem nézték semmibe a választóikat, se más ellenzéki választópolgárokat, és nem tematizálták ilyen borzasztóan egyszerűen a közéleti döntéseket. Elmondták, hogy nem állapodnak meg, nem adják fel az értékeiket. Nem lesznek részei egy halmaznak, ami egy sor, frissen indult szervezetet hiteltelenné tett. Szél és Hadházy vezetésével ezt a bizalmat és többletet éli fel az LMP. És mára talán semmi sem maradt ebből.

Nem csak az LMP-nél, de úgy tűnik, máshol sem. Eljutottunk odáig, hogy egy politikai erőtől az kell, hogy legyen a belépő, hogy nagyot és hangzatosat üssön a jelenlegi kormányzaton. Itt már nem elég a kritika, csak a legkeményebb jelzők játszhatnak. Olyan mértékben kell dehumanizálni a Fideszt, Orbán Viktort és gyakran a szavazóikat is, ami teljesen lehetetlenné teszi a normális párbeszédet. Mintha egy tehetséges, fiatal focistától azt várnánk el, hogy az akadémiáról kikerülve azonnal a Real Madrid kezdőjében bizonyítson, aztán nézünk nagyokat, ha prognosztizálhatóan pofára esik – ahogy teszik ugyanezt a politikai élet friss jelentkezői.

Ahol nincs építkezés, alázatosan befektetett évek, csak hangzatos szólamok és ad hoc megmozdulások, ott nem lesz siker sem.

Ennél azért többet várunk el.

Ami a politikai élet jobboldalát jelenti, a nagy feladat még az előttünk álló pár napban az, hogy ne csak erősek legyünk – mert azok vagyunk –, de annak is látsszunk. Hogy a büszkeséget és a kivagyiságot a döntő pillanatig félre tudjuk tenni, és addig azt mutassuk, ami összeköt minket. Mert szemben a baloldallal, ahol a kényszer szülte helyzeten kívül a világon semmi közös nincs Szél Bernadettben és Gyurcsány Ferencben, se Karácsony Gergelyben és az MSZP velejében, a jobboldalon megvannak azok az értékek és kapcsolódási pontok, amelyekbe minden konzervatív kapaszkodni tud, még akkor is, ha komoly a cúg.

A vitának is megvan az ideje, de április 8-ig arra kell koncentrálnunk, hogy mit veszíthet az ország. És ennek a veszélye mindig fontosabb hívószó, mint bármi más.