Ellenzéki alázat – ugyan már!

„Az első esetében egyértelmű a helyzet. Sem elméletben, sem gyakorlatban nem éppen helyes és bölcs igény. Tízezernyi fővárosi tüntető nem lehet a többség egy országban, így nem várhatja el azt, hogy addig ismételgessék meg a választásokat, amíg meg nem bukik az Orbán-kabinet. Mert ez – bármennyire is a demokrácia nevében tiltakoznak – cseppet sem lenne demokratikus eljárás. Sőt! Ráadásul ha tényleg új választásokat írnának ki néhány tízezer ember követelésére, igen könnyen megjósolható, hogy – bármilyen választási rendszer alapján is tartanák – a Fidesz–KDNP még nagyobb arányban nyerne a jelen állapotokat ismerve.

A második akarat, miszerint az ellenzéket újra kell tervezni, viszont sokkal izgalmasabb kérdés. Már csak azért is, mert egyrészről jogos igény a csalódottak részéről, másrészről reális követelés, végül pedig azért is, mert bárhonnan nézzük, bárhogy forgatjuk, ki kell mondani, az eddigi ellenzék valóban leszerepelt. Ahogy a politikai tartalmat tekintve, úgy taktikai, stratégiai szempontok szerint, no és persze morális értelemben is.

A politikai moralitás ugyanis nemcsak egy zászló vagy szimbólum, amit egy politikai közösség kitűz a pártszékházra, hanem igenis fontos és döntő szempont. A politikai ethosz ismérve röviden az, hogy megegyezik az adott politikai közösség normáival (azaz nem akarja egy valóságtól elidegenedett elit ráerőltetni senkire sem), továbbá, hogy nem csupán szóban, hanem tettekben (de legalább szándékban) is megnyilvánul. Ahogy az is, hogy vannak persona non graták, mint Gyurcsány Ferenc, akikkel nem vállalhat senki közösséget; és végül lényeges, hogy olyan célokat tűzzön ki egy-egy vezető, amelyek az adott politikai közösség szerint nem csupán könnyebbé és hasznosabbá tennék az állampolgárok életét, hanem jobbá is. A szó morális értelmében.”