„Sokan már hiszik, amit hallanak, annak ellenére is, hogy ott hal meg a beteg a kórház kapujában, és annak ellenére, hogy hónapokat vár beutalóra. És annak ellenére, hogy olyan kosztot kap, amilyet, és annak ellenére, hogy idősen és betegen megalázzák. (Tegnap mesélte egy öreg barátnőm, hogy a szobatársát az éjszakás nővérek vén kurvának nevezték, üvöltöttek vele, hogy befostál, nyanya, emeld a valagad, megütötték, elesett, felhasadt az arca – aztán a kék-zöld foltokra azt hazudták a lányának, hogy a kedves édesanyja odaverte magát a falnak.)
De mindegy is, mert arra tippelek, nálunk sem az igazi dolgok izgalmas kozmetikázásának mezsgyéjén haladunk majd. Miért is kellene, ha a szimpla hazugságok éppúgy megteszik!
Ez az az ország, ahol minden baromságot, ha eleget sulykolják, bevesz a nép.
A kormányzat kezében lévő médiabirodalom pedig amúgy sem szereti a tényeket. Tök mindegy, mi lesz az a heti kettő hírremek, teljesen mindegy, igaz-e, a lényeg, hogy nagyot szóljon. Dehogy kell a kórház PR-osainak trükközniük (ja, arra nem is gondoltam, hogy esetleg tényleg összeszedi magát az egészségügy), elég hazudni, és a kamu terítődik is a megfelelő felületeken. Hiszen az övék minden. Akár legyárthatják az egészet egy jóhírgeneráttorral évekre előre.
Két jó hír egy héten? Hát ez is valami? Persze a vége az lesz, mint a régi szép időkben: a normát túl kell teljesíteni. És túl is lesz teljesítve, ettől ne féljünk. Parának épp elég, hogy megbetegszünk és magyar kórházba kerülünk.”