Puzsér, avagy a függetlenség fantomja

„Furcsa írás ez a mostani. Hosszasan és őszintén reméltem, hogy nem nekem kell megírni. Több okból is. Mindenekelőtt nem szeretem a saját, személyes ellenérzéseimet belekeverni olyan irományba, mely alapvetően egy jelenségről szól. Ilyenkor félő ugyanis, hogy a megfontolásokon felülkerekedik az antipátia. Márpedig én Puzsér barátunkat egy taszító személyiségnek tartom.

Nem szeretem ugyanis az olyan embereket, akik mondanivalójuk átadására az erőszakos, másokba mondandójukat belefojtó üvöltözést tartják retorikailag célravezetőnek. Arról nem is beszélve, hogy pontosan retorikailag nem célravezető ez az állandó ordibálás. A beszédben a hang felemelése a mondanivaló fontosságának aláhúzását szolgálja és olyan beszéd nincs, melynek minden mondata egyformán fontos.

Mondhatni, ne ordítozzon velem az, aki sohasem beszél halkan. Éppen ezért vágytam arra, hogy mindezt intézze el, írja meg valaki más, nem oly nehéz, hiszen a Puzsér-módszer roppant régi és ugyanannyira egyszerű is. Mivel ez nem történt meg, ezért kényszerítve érzem magam, hogy én írjak erről a – nyugodtan állíthatjuk – jelenségről.

A módszer lényege, hogy amennyiben mindenkibe belerúgunk, aki szembe jön, akkor roppant függetlennek tűnünk majd, hiszen láthatóan senkivel sem kivételeztünk. Közírók számára járulékos haszon, hogy műveinket sokan olvassák majd, hiszen mindenki talál benne kedvére valót, mert biztosan az is kap benne, akit az olvasó aktuálisan gyűlöl.

(...)

Az imigyen kialakított kép lényegi része, hogy ne nagyon legyenek önálló gondolatai, mert azokkal próbára tenné rajongóit. Nem mintha nehezére esne a gondolattalanság. Átkai, szidalmai mind-mind másoktól kölcsönözöttek és a népszerűségre sandítók. A népszerűség pedig pénzre váltható. Az erkölcsi piedesztál pedig igencsak ingatag, hiszen meglehetősen visszás Simicska zsebéből szidni másokat, hogy eladták magukat. Visszásak azok a felületes érvek, melyekkel mások felületességét bírálja.

Puzsér korunk hőse, ahol a média képernyői előtt az üresség szemléli benne önmagát, és roppant elégedett a látvánnyal. Én kevésbé.”