„A politikai szépségkultuszból Vonára és néhány társára rárakódott nevetséges és torz külcsín mára már a belbecset is megrontotta. Nem is érdemes már tükörbe nézniük. Nem éri meg, mert vagy az igazság tükre törik szilánkokra, és hullik a mélybe, vagy olyat látnának benne, amit önmaguk sem hinnének el. Így elviselhetetlen szorongás lenne úrrá rajtuk. Inkább összeszedik az összes tükröt, és elküldik postán olyanoknak, akik mást gondolnak a világról, mint ők; de legalább ugyanazt mondják, képviselik és teszik, amit a szívük évtizedek óta diktál. Ha igazuk van, ha nem – következetesek. Így ők bátran bele tudnak nézni az igazság tükrébe, hisz sosem árulták el azt, amiben hittek.
És itt lelhetünk a lényegre! Ha hiszel egy politikai értékrendszerben, egy konzisztens vízióban, az ország és a nemzet jövőjében és az ehhez vezető útban, akkor ezeket nem adhatod fel, még olyan pillanatban sem, ha éppen nem a te hited visz a hatalom csúcsára. Mert ez az egyenes magatartás, az egyenes jellem, egy olyan ember hitének attribútuma, aki bátran bele tud nézni a tükörbe. A jobbikos vezetőknek pedig pontosan ez a hite veszett el a hatalomért való görcsös küzdelem során. Ami odáig nem is lenne baj, ha ezt egyedül, otthon, a négy fal közt tették volna. De ők több százezer embert vettek hülyére, vágtak át, és okoztak csalódást. És ez több mint egyszerű taktikai hiba, ez politikai bűncselekmény.
Amíg, hol lelkesen ugrándozva, hol bukdácsolva ténfergünk az elkerülhetetlen örökkévalóság felé, olykor, például karácsonykor, sok egyéb teendőnk mellett, egy lényeges feladat nem maradhat befejezetlen. Nem kerülhetjük el a számvetést, nem spórolhatjuk meg az önmagunkkal való szembenézést. A Jobbik vezetőinek tükre ellenben, úgy tűnik, hogy vagy darabokra hullott, vagy valamiféle beteges látásmód homályosította el. Vagy megszabadultak most végleg az összestől, és nem kell már belekukkantaniuk, s így, talán, könnyebb az életük.”