Valami fáj, ami nincs

„Különös világban élünk, Európa közepén rokontalan, utánozhatatlan nyelvünkkel, egy kivételes, önmagával határos országban és annak környékén. Lelkesedünk vagy (és?) vegetálunk, határon innen és határon túl, itt-ott a logikán is  túl, valamint a hajdani és újabb emigrációink nyomvonalain. Globálisan nézve: mindegy! Nem csupán földrajzunk groteszk változásainak következtében viseljük történelmünk különös nyomait, melyek olykor nehezen fejthetők meg és üzenetei visszásságai mások számára, de még a szomszédjainknak is érthetetlenek. Különleges társadalmi viszonyaink közt gyakran felmerülő párbeszéd-képtelenségünk is a mások szemében tán beteges (skizofrén) önpusztító hajlam csupán.

Továbbá jellemző reánk – az EU-ban meg a pártharcainkra – a mások számára érthetetlen diplomáciai (értelmiségi? politikai?) disszonancia; mi végre az ismétlődő feljelentgetések tömege, melynek statisztikája önsorsrontó ostobaságnak tűnhet a szemükben? Vagy a mások érdekeinek harsány felvállalása láttán révednek el, ami számukra valóban érthetetlen, megfejthetetlen. Honnan az atavisztikus cselédmagatartások lidércnyomása? Számunkra viszont ez az abszurd hétköznapok valósága a napi politikai gyakorlatban: Brüsszelben, Berlinben, Washingtonban – ahol erre alkalom adódik.

Aki a tragikusan szerencsétlen trianoni határok túloldalán, valóban groteszk, olykor lenini nemzetiségpolitikának nevezett asszimiláló viszonyok között született – mint én is –, megpróbálhatja tudathasadásosan a lehetetlent; kívülről nézni az eseményeket, a társadalmi/politikai handabandázást, annak a „normál” és a választási viszonyok között egyaránt érthetetlen jelenségeit értelmezni. A lényeg ugye sosem változik, csupán az alkalmazott hangerő.”