A függetlenség csak mítosz

„A mai újságírók másolják egymást?

Igen, gyakran megtörténik, hogy egy-egy nagyhatású újságíró epigonok tucatjait bocsátja ki. Itt van például az én kedves barátom, Bayer Zsolt, akinek a szófordulatait, a mondatfűzését sokan átveszik, majd sajátjukként tálalják. Számos Bayer Zsolt epigon van az országban. Ahogyan Uj Péter epigon, Tóta W. Árpád epigon is. Mindez a képességek és az érdeklődés hiányából fakad. Tanítottam egy évet óraadóként a Károlin és láttam az egyetemistákat a kommunikáció szakon; hát, eléggé lesújtó a helyzet. Úgy harminc emberből három-négy akadt, aki egyáltalán érdeklődött a szakmai dolgok iránt, igaz, ők nagyon jók voltak. De a többi huszonhat Cosmopolitant olvasott, vakarózott, nézelődött kifelé az ablakon. Ami nem gond, csak fölvetődik a kérdés: biztos, hogy a mai korban kamudiplomákat kell szerezni? Elvégez valaki egy olyan szakot, amelyből a való életben semmit sem tud kamatoztatni, elveszít négy évet, vagy ötöt, ahelyett, hogy szakmát tanult volna. Mindenki diplomát akar, emiatt abszolút rosszul lövi be a képességeit, egyszerűen rossz helyen van. Ma Magyarországon több százezer ember mozog rossz helyen, rossz élethelyzetekben. Nem gondoljuk eléggé végig, mihez van képességünk, miben vagyunk jók, inkább a társadalmi elvárásoknak akarunk megfelelni. Egyszerűen nem valódi értékünkön mérjük meg önmagunkat. Pedig miért is volna alávaló kertészként, kozmetikusként vagy asztalosként dolgozni? Ha jól csinálod, a háromszorosát is megkeresed a középszerű értelmiségi fizetésének. Cseppet sem mellesleg, ha még szereted is a munkádat, boldog ember leszel.

Tény, hogy idő kell a szemléletváltáshoz. A történettudományban sajnos a mai napig nem történt meg, a „mi” és az „ők” fogalma kimerevedett. Mi a helyzet az újságíró szakmában? Hiteles-e egy újságíró, aki egyik nap még itt írt, a másik nap meg átült a túloldalra?

Különböztessük meg az újságírást és a politikai újságírást. Ha az ember mezőgazdasággal foglalkozik, sportújságíró, vagy bulvárt ír, akkor ez nagyjából meghatározható szakmai feladat, kevésbé fontos, ki milyen irányultságú. A politikai újságírás teljesen más. Magyarországon az elmúlt huszonhét év fejlődési rendellenességei miatt két tábor áll szemben egymással a sajtóban. A helyzet az, hogy a magyar sajtótermékeket a hirdetési piac nem tartja el. Talán akad egy-két kivétel, akik önálló lábakon állnak, de a hirdetésekből élő, arra ácsingózó műhelyek többségének a piac nem termeli ki a megélhetési költségeit. Ezért a magyar politikai sajtótermékek zöme magától a politikától függ. A rendszerváltozás után kialakult az a gyakorlat, hogy a különféle sajtóműhelyek rácuppannak az állam emlőjére. A mindenkori kormányok a nekik tetsző, velük együtt haladó újságokat segítették pénzzel, a többieket pedig nem. És ez most is így van. Persze szoktak mitológiát keríteni a független újságírásról, de a napi valóság mást mutat. Azt hiszem, az ember sokkal őszintébb, ha elfogadja és kimondja ezt, mintsem hazudozik magának és másnak arról, hogy független újságnak dolgozik, független szereplőként. Gyakran mondják, hogy Magyarországon kizárólag jobboldali és független sajtó van, tény, hogy baloldaliaktól csak a legritkább esetben hallom, hogy ők egyébként balliberális értékrendnek elkötelezett emberek. A legriasztóbb példa Dudás Gergely leköszönő Index-főszerkesztő levele volt, amelyben magát az Indexet a demokratikus értékek őrkutyájának nevezte. Ez azért rémisztő, mert arról tanúskodik, hogy még egy ilyen okos ember, mint Dudás Gergely sem látja azt, hogy ő és az általa addig vezetett sajtótermék éppen úgy a politikától függ, mint ahogy az összes többi sajtótermék Magyarországon.

Így tényleg nincs balliberális újságírás Magyarországon. Papíron…

Ez egész egyszerűen farizeus álláspont. Kérdés, lehet-e változtatni rajta, vagy érdemes-e egyáltalán gondolkodni róla? Én úgy látom – és nem akarok moralizálni –, hogy egy újságírónak úgy is lehet szakmai és emberi tisztessége, ha egyébként tisztában van a politikai keretekkel. Tehát ne áruljunk zsákbamacskát! Vannak újságírók, és vannak pártkatonák, mindkét oldalon. Ez a döntő különbség. Mindkét oldal kölcsönösen lakájmédiázza és bértollnokozza egymást, holott ez nem úgy működik, hogy az embert reggel, miközben borotválkozik, fölhívja Kövér László és lediktálja, mit kellene aznap leírni. Ez abszurdum, ilyen nem volt, és nem is lesz. Öncenzúra azonban mindkét oldalon akad, és beszéljünk róla őszintén, mert vannak olyan témák, amelyekről nem írunk, és vannak olyan szerepek, amelyeket nem vagyunk hajlandóak eljátszani, pusztán azért, mert az ízlésünk ellen való. A baloldal óránként megpróbálja feltárni a kormány disznóságait, és ha találnak valamit, írják meg, mert azzal is tisztul a közélet! De aki szemrehányást tesz nekem, mint kormánypárti újságírónak, hogy miért nem a kormányt szapulom, vajon elgondolkodik-e azon, hogyha ő a Coca Colánál dolgozna menedzserként, akkor leleplezné a munkaadóját és átvinné az anyagot a Pepsihez? A lojalitás, a hűség a saját szerkesztőségem, kollégáim, elvbarátaim iránt kötelez, hiszen a miénk is éppen olyan munkahely, mint egy kovácsműhely vagy egy tervezőiroda. Soha nem érdekelt, és nem hittem el az elfogulatlanságról szóló szakmázgató locsogást. Arról nem beszélve, hogyha az ember valamilyen értékrendet követ, akkor óhatatlanul is megjelenik valamiféle elfogultság, vélemény, ütközés a munkásságában. Számtalan olyan újságírót tudnék említeni, aki jobb és baloldal között lebegve, egy soha volt függetlenséget hazudik magának, mert az önbecsülése így nem csorbul. Azért űzi ezt a játékot, mert akkor nem kell feltennie azt a kellemetlen kérdést, miért írom ma ezt, amikor tegnap az ellenkezőjét írtam. No, ezért nem dolgoztam soha egy percig baloldali lapnál, nem mintha hívtak volna… Én ilyen vagyok, ilyen is maradok. Hogy jól érezzem magam, és megtaláljam a kulcsot az olvasóim szívéhez, fontosabb számomra, mint hogy mindig puhára essek. Akik bértollnokoznak pusztán azért, mert a véleményemmel nem értenek egyet, talán elfelejtik, hogy sem pénzért, sem másért nem töltöttem egyetlen percet sem a túloldalon. Van, aki igen, innen is, onnan is. Hát, lehet, hogy az olyan ember tényleg bértollnok, bár utálom a kifejezést.”