„A felvilágosodás naiv hitének és a liberalizmus ártó szándékának köszönhetően megöltük a hőseinket. Lehoztuk, lerángattuk őket a »szent« szintjéről a »profán mocsarába«. Okosnak és műveltnek gondoltuk magunkat (felvilágosultnak), mikor folyton-folyvást a hősök hibáit kutattuk és népszerűsítettük. Örvendezve, kipirult arccal büszkélkedtünk olyan tudással, amely a hőseinket is csupán esendő emberként mutatta be – sokszor az anakronizmus hibájába is beleesve.
Mert itt van nekünk, magyaroknak, Szent István és augusztus 20-a, amelyre méltán lehetnénk büszkék, és emelhetnénk magasba boldogan a fejünket, nézhetnénk bátran szembe minden külső veszéllyel, miközben egész Európa kalapot emelne nekünk… mi pedig azon vitatkozunk, hogy Szent István milyen államot akart, mennyire volt kegyetlen király, vagy éppen miképpen bánt el ellenfeleivel. Hogy szolgálta-e a magyarság jövőjét, hogy kié az öröksége igazán, vagy melyik kulturális vagy politikai közösségre hagyta szent királyunk a saját intelmeit.
Szánalmas, gyötrő és önsorsrontó vívódás ez… De nem példa nélküli. Sajnos egész Európára és az európai kereszténységre egyre jellemző magatartás ez.
A lényeget nem vesszük észre! Nem akarjuk észrevenni, mert azt gondoljuk, hogy minél több mocskot dobunk rá egy hősre, annál okosabbnak, vagy inkább »jól informáltabbnak« látszódunk majd ország-világ előtt, amely tulajdonság kiszorította mára a műveltség tiszteletét az életünkből.
Azután csodálkozunk, hogy nincs kihez igazodni, nincs kit példaként magunk előtt járónak tartani, s nincs olyan transzcendens normánk sem, amely összegyúrná és -tartaná a közösséget.”