Történelmi csapda Európának

„Ha Angela Merkel kancellár a külpolitikáját éppen olyan tudományos precizitással és elméleti felkészültséggel műveli, mint egykor a fizikai kutatásait, akkor tekintetbe veszi, hogy az ő kormányzása után is lesz Németország és Recep Tayyip Erdogan diktatúrája után is létezik majd Törökország. És ameddig lesz Európai Unió, addig kérdéses marad, hogy Törökország ennek tagja lesz-e, barátja, valamilyen formában társa, avagy ellensége.

Az 1963-as társulási szerződés megkötése óta Törökország egymástól igen különböző kormányai különféle módon, de egyfolytában törekedtek az uniós tagságra. 1999-ben elérték a tagjelölti státuszt, és mint kezdő miniszterelnök még maga Erdogan is igyekezett Brüsszel kedvében járni: 2003-ban eltöröltette a halálbüntetést, megengedte a kurd nyelv oktatását, és megegyezett Örményországgal egy közös történészbizottság felállításáról a népirtás kivizsgálására. Noha 2005-ben elkezdődtek a formális belépési tárgyalások, nyílt titok volt, hogy mindez nem teszi esélyessé Erdogant arra, hogy úgy vonuljon be a történelembe, mint az a miniszterelnök, aki Törökországot nagyhatalommá teszi Európában, főleg annak nyugati térségében.

Erdogan sikertelenségének egyik okozója Merkel kancellár, aki – a németországi közhangulattal egyetértve – 2005-től, kormányra lépésétől kezdve Törökországot csupán a megkülönböztetett partnerség szintjére akarta emelni. Kezdettől fogva veszélyes személyiségnek tartotta a vele azonos korú török kormányfőt. Erdogan a maga részéről szintén jól ítélte meg Merkel személyiségét, sejtve, hogy sok-sok éven át útjában fog állni. Németország valóban egyetértett Nicolas Sarkozy elnökkel 2007-ben abban, hogy Törökország belépését és teljes jogú EU-tagságát lehetőleg meg kell akadályozni.”