Lehet-e rendszerszintű csalás az amerikai elnökválasztáson? – Amerika választ
Az előzetes előrejelzések fej fej melletti állás mutatnak, de mégis mi lehet a döntő a végén? Az elnökválasztás után ketté szakadhat az amerikai társadalom?
Sehol nem jelenik meg az esszében a Ferenc pápa által népszerűsített attitűd, hogy az Egyháznak a bűnösökkel együtt kell járnia. Nem: az amerikai konzervatívok bűnei nem bocsáttatnak meg.
„A múlt héten jelent meg a jezsuiták (hivatalos? félhivatalos?) lapjában a La Civiltà Cattolica-ban egy cikk a főszerkesztő és a L’Osservatore Romano argentin kiadásának főszerkesztője (aki egyébként nem katolikus, hanem egy presbiteriánus pap) aláírásával. A lap minden cikkét – bár külön szerzők jegyzik – a szerkesztőség közös álláspontjának kell tekinteni. A lap azt írja magáról, hogy minden cikke a Vatikáni Államtitkárság ellenőrzése után jelenik meg. A cikk nyílt támadás az amerikai értelemben vett konzervatív politikát támogató katolikusok ellen. A továbbiakban ezt ismertetem – a saját megjegyzéseimmel, ellenvéleményemmel, kritikámmal kiegészítve.
A cikk alapgondolata az, hogy az amerikai konzervatívok szoros kapcsolatban állnak a cikk által »evangéliumi fundamentalistáknak« nevezett vallásos társadalmi csoporttal. A kritika egyrészt őket, de még inkább azon katolikusokat illeti, akik velük szövetségre lépnek. Ők a »katolikus integristák«. E két csoport ökumenikus együttműködése – és nyilvánvalóan az amerikai vallásos konzervatívok világképe – áll a célkeresztben. Eretnekséggel vádolják őket. Vádolnak minket, akik – ha nem is az USA-ban élve – hasonlóan gondolkodunk.
A szöveg három elemet kritizál. Majd Ferenc pápa (vélt?) tanításával állítja ezeket szembe. (...)
Ugyanakkor, ha a szöveg ezen része fényében visszatekintünk a három kritikára (különösen az első pontra, a manicheizmus vádjára), akkor bizony erősen csóválni fogjuk a fejünket. A szöveg ugyanis alig burkoltan a politikai hatalom helyes használatáról szól. Megtudjuk például, hogy milyen hatalmas probléma, hogy az »evangéliumi fundamentalisták« és a »katolikus integristák« által támogatott konzervatívok nem akarnak tenni a környezeti problémák ellen (pontosítsunk: nem akarnak azt és úgy tenni, mint amit és ahogy demokrata elődeik akartak). Arról nem szól a szöveg (sőt, mint láttuk, inkább negatív összefüggésben bukkan csak fel az), hogy az élet, a család, a vallásszabadság védelme érdekében mit és mennyit akarnak tenni. És talán nem puszta beleolvasás, hogy a »jólét evangéliumával« az a baj, hogy ez szembefordítható a »társadalmi igazságosság« politikájával.
Sőt, azt sem rejtik véka alá, hogy a világi hatalom lehetséges birtokosait is jókra és rosszakra osztja – pont úgy, ahogyan szerinte a konzervatívok megengedhetetlenül teszik. Szépen sorban jönnek ugyanis az elítélendő alakok. Na vajon kik? Nixon, Reagan, G.W. Bush, Trump. Az abortusz, az egyneműek házassága, a vallásszabadság korlátozása mellett kiálló demokraták valahogy nem bukkannak fel. (Még csak azért se, hogy ennek révén illusztrálják, hogy a világ nem fekete-fehér, ahogy azt a »manicheisták« hiszik.)
A szöveg kifejezetten azokkal az eszközökkel él, amiket a manicheizmus kritikája kapcsán a fejünkre olvasott: az ellenfelet indokolatlanul rossz színben tünteti fel, összemossa a Rosszal. Megtudjuk például, hogy a mi érveink ugyanazok, mint az iszlám fundamentalistáké. Megtudjuk, hogy az egész »evangéliumi fundamentalizmus« a fehér amerikai délen gyökerezik, hogy az idők során ellenségének tekintette a feketék polgárjogi mozgalmait. Ma pedig a muszlimokat, és a bevándorlókat.
Nem igazán világos, hogy a történeti kritikának jelen esetben mi a jelentősége (szerintem kb. annyira fontos, mint azzal érvelni korunk liberalizmusa kapcsán, hogy Voltaire antiszemita volt). Nem igazán világos, hogy az evangéliumi keresztény mozgalmakkal kötendő mai szövetség kapcsán ez miért fontos. (Az ugye megvan, hogy az amerikai elnökválasztási kampányban a legtöbb támadás az evangéliumi keresztényekkel való kapcsolata miatt a Ben Carson fekete republikánus elnökjelöltet érte?) De ha ezen érvelési problémák (egyben marketingcélú, populista érvek) mellett el is megyünk, akkor is fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az állítások egy része a legotrombább hazugság. Például hogy a támadott csoportok a muszlimok, vagy a bevándorlók ellen lennének. Az iszlamista terrorizmus még akkor sem azonos a konzervatív retorikában a muszlimokkal, ha olyan cikkben írjuk le, amelyben minden második mondatban Ferenc pápára hivatkozunk. Az illegális bevándorlás korlátozása, akkor sem azonos a bevándorló-ellenességgel (hiszen a kontrollált, hivatalos bevándorlást nem akarja kizárni), ha a konzervatívokat ezzel lehet (néhányak szemében) diszkreditálni.
Mint a cikkre reagáló első amerikai katolikus kritikák meg is jegyzik: a szerzők, amikor az amerikai konzervatívokról beszélnek akkor »sehol nem jelenik meg az esszében a Ferenc pápa által népszerűsített attitűd, hogy az Egyháznak a bűnösökkel 'együtt kell járnia'. Nem: az amerikai konzervatívok bűnei nem bocsáttatnak meg.«”