Ugyanakkor, ha a szöveg ezen része fényében visszatekintünk a három kritikára (különösen az első pontra, a manicheizmus vádjára), akkor bizony erősen csóválni fogjuk a fejünket. A szöveg ugyanis alig burkoltan a politikai hatalom helyes használatáról szól. Megtudjuk például, hogy milyen hatalmas probléma, hogy az »evangéliumi fundamentalisták« és a »katolikus integristák« által támogatott konzervatívok nem akarnak tenni a környezeti problémák ellen (pontosítsunk: nem akarnak azt és úgy tenni, mint amit és ahogy demokrata elődeik akartak). Arról nem szól a szöveg (sőt, mint láttuk, inkább negatív összefüggésben bukkan csak fel az), hogy az élet, a család, a vallásszabadság védelme érdekében mit és mennyit akarnak tenni. És talán nem puszta beleolvasás, hogy a »jólét evangéliumával« az a baj, hogy ez szembefordítható a »társadalmi igazságosság« politikájával.
Sőt, azt sem rejtik véka alá, hogy a világi hatalom lehetséges birtokosait is jókra és rosszakra osztja – pont úgy, ahogyan szerinte a konzervatívok megengedhetetlenül teszik. Szépen sorban jönnek ugyanis az elítélendő alakok. Na vajon kik? Nixon, Reagan, G.W. Bush, Trump. Az abortusz, az egyneműek házassága, a vallásszabadság korlátozása mellett kiálló demokraták valahogy nem bukkannak fel. (Még csak azért se, hogy ennek révén illusztrálják, hogy a világ nem fekete-fehér, ahogy azt a »manicheisták« hiszik.)
A szöveg kifejezetten azokkal az eszközökkel él, amiket a manicheizmus kritikája kapcsán a fejünkre olvasott: az ellenfelet indokolatlanul rossz színben tünteti fel, összemossa a Rosszal. Megtudjuk például, hogy a mi érveink ugyanazok, mint az iszlám fundamentalistáké. Megtudjuk, hogy az egész »evangéliumi fundamentalizmus« a fehér amerikai délen gyökerezik, hogy az idők során ellenségének tekintette a feketék polgárjogi mozgalmait. Ma pedig a muszlimokat, és a bevándorlókat.