Ennek fényében nem meglepő, ha a magyar kormánnyal szembeni bírálatok közé szubjektív elemek is kerülnek, elvégre melyik közösség szeretné, hogy miközben pénzzel tömi ki egyik tagját, az minden adandó alkalmat megragadjon lejáratására? Értsük meg, a magyar gazdaság szinte minden szálon az európaihoz, mindenekelőtt a némethez kapcsolódik; ha az EU-nak jól megy, az nekünk is kedvez, ha rosszul, akkor a mi gazdaságunk is gyengül. Kicsi és a külső hatásoknak erősen kitett ország vagyunk, ez nem örömteli jelenség, hanem adottság. A mindent átszövő korrupció elképesztő gát a gazdaságban; az a kitétel, hogy az EU ezt a kérdést is vizsgálni akarja, mindennél jobban fájhat Orbánéknak, s nehezebben is lerázható ügy, mint a CEU-é.
Tegyük hozzá, egy olyan Orbán Viktornak csapott oda most az EP, aki legutóbbi pekingi útján arról beszélt, hogy a világ egy tekintélyes részének elege lett az emberi jogokat hangoztató nyugati kioktatásból. Ne feledjük, mindezt egy kínai, orosz, török dominanciájú üzleti rendezvényen mondta. A magyar emberek vajon valóban azt akarják Európa közepén, hogy az említett országokban bevett emberi jogi gyakorlat gyűrűzzön be hazánkba? Azt, hogy a szólásszabadság, a civil lét, az oktatás szorongatása után a munkavállalói jogok is a keleti normákhoz igazodjanak? (Lásd a rabszolgatörvény meglebegtetett terve…)
Érték- és érdekválasztáshoz jutottunk, el kell döntenünk, hogy minden előnye és hátránya ismeretében az európai vagy az orbáni út-e a követendő. Előbbi és utóbbi egyre kevésbé egyeztethető össze.”