Én a választókkal tárgyalok

„Tehát »itt az idő, most vagy soha«?

Egyértelműen itt az idő: sorsfordító lesz a 2018-as választás. Ahogy a számok most mutatják, még a kétharmados kormánypárti többség sem kizárt, pedig ha Orbán Viktor - ne adj’ isten - újra hatalmat kapna, az tizenkét évnyi abszolút uralkodást jelentene számára, amivel már nemcsak egy, hanem több nemzedék sorsát is végérvényesen megpecsételné. Az elmúlt két ciklusban sorra élhettünk meg olyan dolgokat, amelyekről soha korábban nem hittünk volna, hogy megtörténhetnek Magyarországon. Ezeknek következménye nem lett, így egyre fásultabb a társadalom, de - maradva a történelmi hasonlatnál - én érzem, hogy a mélyben gyűlik a feszültség, könnyen föltámadhat a népek tengere. Érzem, hogy az emberek döntő többsége változást akar, hogy nem szereti azt, amivé Orbán változtatja Magyarországot. Az a feladatunk, hogy a változtatáshoz egyfelől megfelelő erőt lássanak, másfelől olyan hiteles, új programot, amely bizonyítja, hogy azok a tendenciák, amelyekről az előbb beszéltem, igenis megfordíthatóak.(...) 

Rögtön fölrémlik: »kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete«.

Akkor rövidre zárom: nagyon sok biztatást kaptam informális beszélgetésekben a remélt demokratikus szövetségesektől. Aztán, amikor zászlót bontottam, hirtelen megváltozott e demokratikus politikai szervezetek vezetőinek magatartása, amiből én csak egy dologra tudok következtetni: ők maguk sem hiszik, hogy 2018-ban győzni lehet, s beijedtek. Ennek megfelelően változtatok én is, mert én nem ijedek meg, valóban hiszek abban, hogy jövőre győzni lehet és kell. Éppen ezért nem kívánok az egyéni érdekeknél leragadó liberális pártvezetőkkel megállapodni, ehelyett a választókkal tárgyalok. Ma, március 14-én, Miskolcon meghirdetünk egy kampányt, amely során május elsejéig végigjárom az országot, s mindenkinek, aki erre fogékony és kíváncsi, személyesen is elmondom, hogy milyen politikai értékeket és gyakorlatot, milyen baloldali politikát ajánlok én, mi, s hogy milyen országban élhetnek, ha minket választanak. Azért döntöttünk így, mert látjuk: beszorult az ellenzéki politika a budapesti nagykörútra, illetve az üzengetés helyszínéül szolgáló tévéstúdiókba. Csak épp egy dolgot felejtenek el a demokratikus kispártok: politizálni. Márpedig azt nem egymásnak üzengetéssel, hanem az állampolgárok képviseletében kell. Én ezt teszem, az emberekért politizálok. Ehhez képest számomra legalább másodlagos kérdés, hogy a lét és nem lét határán lévő, liberális kispártok hogyan gondolkodnak a világról. És tudom, hogy amit én, pontosabban mi megkezdtünk ezzel a programalkotási és hirdetési munkával, az sokaknak szúrja a szemét. Sőt, azt látom, hogy az MSZP-n kívül most mindenki ellenérdekelt ebben. A Fidesz egyértelműen a máig befagyott politikai viszonyokban, azok szinten tartásában, s az emberek közügyektől való elszigetelésében érdekelt. Ennek köszönhető a Habony-média éleződő, ám hazug támadássorozata ellenem. Természetesen ellenérdekelt a Jobbik is, amely a cukiság báránybőrébe bújva akarta összeszedni a kormányváltást sürgető szavazókat. De úgy látom, jelenleg a liberális kispártok is ellenérdekeltek, mert bizonytalanok saját jövőjükben, saját egyéni pozíciójukban, s valójában már lemondtak arról, hogy 2018-ban érdemi változást tudjanak elérni. Most azt látom, sokan arra rendezkedtek be, hogy a 2013-14-es forgatókönyvet akarják megismételni, s egy hosszúra nyújtott, »kéretéses« tárgyalási pozíció után kívánnának csak igent mondani az együttműködésre, így a maguk részéről minél több képviselőt parlamentbe küldeni, de csak ellenzéknek. Másfelől meglepte őket, hogy a szocialista párt képes volt valódi politikai alternatívával előállni, hiszen ők leginkább az MSZP összeomlását várták, s hogy a mi szavazóbázisunkból aztán felszippantsanak valamicskét. Közben azonban megjelent a Momentum Mozgalom is, amely a néhány százalékos pártoknak könnyen a vesztét okozhatja, bár ezt se előlegezzük meg, hiszen nem tudjuk, valójában mit akar, s mire képes ez az új formáció. Az biztos, hogy a baloldali politikai közösség választói elkötelezettek abban, hogy kormányváltást akarnak, s tudják, hogy ennek közös listával és közös jelöltekkel van a legnagyobb esélye. Úgy tűnik, kizárólag az e szavazók képviseletére szegődött kispártok és pártvezetők nem akarják ezt. Nagy kérdés, meddig lehet a saját választóik akaratával szemben politizálni. Ugyanakkor mivel, mint mondtam, meggyőződésem, hogy végül közösen kell a demokratikus alternatívát fölkínálnunk, hangsúlyozom: az ajtóm továbbra is nyitva áll. De nem teszek vesszőt oda, ahová pontot kell tenni.

Magyarul befejezi a tárgyalást az ellenzéki pártokkal?

Igen, erőltetni nem fogom. Az ajtóm nyitva áll, de alapvetően a választókkal kívánok beszélni, ha úgy tetszik: velük akarok tárgyalni és megállapodni. Kiindulópont, amit ön is említett: ha most össze is áll a demokratikus pártok színes palettája, akkor ennek támogatottsága még mindig alig fele a Fideszének. Továbbra is azt állítom, hogy a végén egy demokratikus alternatívát kell indítanunk országosan és a választókörzetekben is. De ennek az alternatívának valódi kihívóként kell megjelennie a torz választójogi rendszerben. Hiszem, hogy az általam és az MSZP által meghirdetett, új, hiteles baloldali politikának érdemi támogatottsága lesz, ha végre megismerik és megértik az emberek. Éppen ezért nem lehet más a cél, mint elmondani nekik, megismertetni velük, hogy mit akarunk, s miért akarjuk. Mert az is látszik, hogy hol veszítettük el a választópolgárok bizalmát. Azokról a társadalmi csoportokról beszélek, főként a bérből és fizetésből élőkről, akik hisznek a klasszikus szociáldemokrata eszmékben, például a vagyoni és jogegyenlőségben. Ők azok, akik csalódtak bennünk a 2010 előtti kormányzásunk miatt, s nem találtak vissza hozzánk az elmúlt hét évben sem, hiszen nem látták, hogy fölfogtuk, miért fordultak el tőlünk, s hogy ezen változtatva új politikát kezdünk. Gyurcsány Ferenc ma épp azt mondja, nem igaz, hogy hibákat követtünk el, de ha mégis, akkor meg megbűnhődtünk értük. Bárcsak igaza lenne, de nincs, mert noha nem egymás minősítésével kellene foglalkoznunk, az egyértelműen látszik, hogy a választópolgárok hogyan gondolkodnak a munkánkról, s rólunk. A választópolgárok egyrészt máig nem bocsátottak meg, másrészt pedig garanciát várnak arra - mert nemcsak kormányváltást akarnak, hanem érdemi változást is -, hogy nem a 2010 előtti kormányzás fog visszajönni, nem az a politika. Éppen ezért hoztam nagyon éles, erős cezúrát, soroltam fel, hogy hol hibáztunk, mit rontottunk el, hogy miért volt hibás, egyoldalú, egydimenziós az a politika, miért gondolta azt, hogy a modernizációnak mindenki nyertese lesz, miért érezték tömegek mégis úgy, hogy őket nem képviseli ez a baloldal, s hogy milyen következtetéseket lehet ebből levonni, mit kell másképpen csinálni. Ma Magyarországon az emberek döntő többsége igazságtalannak látja, hogy a kormány adó-, családtámogatási, vagy lakástámogatási politikájának a kedvezményezettjei a magas jövedelmű kevesek. Igazságtalannak érzi azt, hogy a gazdag gyerekek jó iskolába járnak, nem a lezüllesztett, lerohasztott államiba. Négyszeresére emelkedett a magániskolákba jelentkezők száma, az állami fenntartásba - s az önkormányzatoktól el- - vett intézmények színvonala pedig jelentősen leromlott. Ma a társadalmi többség igazságtalannak tartja, hogy egyre rosszabb ellátást kap a közegészségügyben, miközben szaporodnak és virulnak a magánegészségügyi intézmények. Szétszakad az ország - minden szempontból. A többség frusztrált, mert nem lát esélyegyenlőséget, állampolgári jogi és vagyoni egyenlőséget sem. Márpedig ezt a hármat egy hiteles baloldali politikának együtt kell képviselnie. A harmadik utas politika megbukott nemcsak Magyarországon, de máshol Európában is…”