Már a populizmus sem a régi

„Juan Domingo Perón katonatiszti pályafutásával felhagyva 1943-tól az argentin kormány tagjaként tevékenykedett, 1946 és 1955 között Argentína elnöke volt, majd idős korában, a hetvenes években egy rövid időre ismét az lett. A munkásokat támogató szociális intézkedéseivel vált népszerűvé. Államosította a gazdaság kulcsszektorait és a központi bankot, támogatta a nemzeti ipart, és a tervezés híve volt. Brit- és Amerika-ellenes politikát folytatott. Rendszere nem a marxista-leninista ideológián alapult (sőt, fasiszta diktátorokkal szimpatizált), így nem érdemelte ki a szocialista jelzőt, de tekintettel igen nagy népszerűségére – amelyben osztozott feleségével, Evitával – jobb híján populistának nevezték el. Az argentin út a gazdaságtörténetben az importhelyettesítő iparosítás nevet kapta. Ez a törekvés máig él, Argentína folyamatosan szembeszegül a nemzetközi nagyvállalatokkal és bankokkal meg az IMF-fel.

A populista jelző annak idején sem csengett pozitívan, hiszen a Nyugat az antikapitalista népszerűséghajhászást és demagógiát értette rajta, a szocialista országok pedig az ideológiai megalapozatlanságot. A népe és nemzete javát szolgáló diktátor jelzőjéből mára azonban a Nyugat legvadabb szitokszava lett. Populista Orbán és Putyin, Le Pen és Kaczynski, Farage és Wilders, és mindennek a tetejébe az Egyesült Államok elnöke is, ő a fő populista. (És még örüljenek, hogy nem fasisztázzák le őket – bár néhány türelmét vesztett újságíró időnként azt is megteszi.)

Populizmuson a politológia a gazdasági és politikai hatalmat kézben tartó elit elleni lázadást, demagógiát és a politikai intézményekkel szembeni bizalmatlanságot érti. (A Wikipédia még »életképtelen ígérethalmaznak« is nevezi.) A populista vezető népe érdekeit védi az elidegenedett elittel szemben, vissza akarja adni a hatalmat a népnek, »választói diktatúrát« valósít meg. A politikai és demokratikus intézményekkel szembeni bizalmatlanság esete tagadhatatlanul fennáll, a populista vezetők időnként igyekeznek kikerülni azokat, hajlamosak az autokrata stílusú vezetésre. De ez a kérdés elválaszthatatlan a közvetlen demokrácia és a demokratikus intézmények súlyának, szerepének a megítélésétől. Egyes konkrét esetekben érzékelhető, hogy az intézmények megkövesedtek, nem képviselik a »népakaratot”, és ilyenkor nem tekinthető bűnnek, ha a vezető közvetlenül a választókhoz fordul. Ez valóban a »fékek és ellensúlyok” leértékelődéséhez vezethet, és ténylegesen veszélyeztetheti a demokráciát – de csak akkor, ha a választókat nem tartjuk érettnek, politikailag felnőttnek. Svájcban ilyen vád biztosan nem merülhet fel, Franciaországban és Hollandiában sem, nálunk talán még igen. (Bár ki tudja, attól függ, hogyan dönt az a választó; a brit választó is populistává vált, miután elege lett a külföldiek korlátlan beáramlásából, és hogy brüsszeli hivatalnokok döntenek saját több évszázados intézményei helyett.)

Az elitellenesség vádja azonban parodisztikus. Elitellenes lenne az amerikai elnök, aki a leggazdagabbak szűk felső körébe tartozik és aranyban fürdeti közvetlen környezetét? Szólt Trump egy szót is a nagyvállalatok és bankok uralma ellen? Elitellenes lenne a nemzeti gazdasági elitet kiépítő (sajnos eszközökben nem válogató) Orbán Viktor? Itt komoly jelentésváltozásról és a szó kisajátításáról van szó. A nyugat-európai és észak-amerikai liberális baloldal eliten ma már csupán a saját értékrendjét vallókat érti, akik főként a politika, a média és a kultúra területéről valók, a gazdasági elit nem foglalkoztatja. Úgy gondolja, hogy nem lehet az elit tagja, aki nem lelkesedik a homoszexualitásért és a nemiséget biológiai adottságnak, nem pedig személyes választás kérdésének tekinti. Említhetjük még a semleges illemhelyeket és az óvodai nemi azonosságra való nevelés tilalmát, a másság önsorsrontó tiszteletét és hasonlókat. A Der Spiegel legfrissebb számának vezércikke abban reménykedik, hogy az amerikai elnöknek remélhetőleg nincs akkora hatalma, hogy a Nyugat értékeit széttörje. Szó sincs itt arról, hogy Trump az amerikai gazdasági elit hatalmát veszélyeztetné. Trump nem a nagyvállalatoktól és a finánctőkétől akarja megvédeni az amerikai munkásokat, hanem a világgazdasági versenytől. Más gazdaságpolitikai, főként külgazdasági elképzelései vannak, és fittyet hány az álszent politikailag korrekt beszédre. Ezek a balliberális hatalmi elitek azonban inkább egy degenerálódó értékrend megszállottjai, semmint a társadalom mintaadó rétege. Őket nem az érdekli, hogy veszélyezteti-e az új elnök a gazdasági elitek hatalmát, hanem az értékrendjüket féltik. A népet a másságot nem tisztelőktől akarják megvédeni.

Akkor már inkább legyek én is populista.”