A berlini ég alatt

„Volt, aki kérdezte tőlem, »milyen az ég Berlin fölött?«. Ez fontos: szép. De még fontosabb, milyen az élet a berlini ég alatt. Amikor az ember belefeledkezik a téli mínuszok közepette még könnyebben elszürkülő hétköznapokba, a vágtázó lovakat megszégyenítő tempóban rohanó időbe, és a feladataiba, sokszor elfelejti, hogy a világ nem annyi, amennyit éppen látunk belőle.

Sokan mondják nekem, hogy akik olyasmit képviselnek, mint én, azok egyirányú utcában hajtanak szemben, az élet most nem arról szól, amit mi gondolunk. Van, aki azt is hozzáteszi: az általam vallott eszme juttatta oda a világot, hogy most már nincs lehetőség ilyen ostobaságokra, hogy elfogadás, meg tolerancia, meg jogállam… rapid reakciókra, erőskezű, kirekesztő vezetőkre van szükség, akik tudják, mit akarnak, megvédik a sajátjaikat, nem vesztegelnek demokratikus döntéshozatali keretek között egy-egy megoldáskeresési állomáson. Az egyszerű válaszok világát éljük, amelyek sokkal inkább gyorsan múló gyógyírként, mintsem megoldásként szolgálnak a gyakorta átgondolatlan kérdések áradata után.

És hogy milyen az élet a berlini ég alatt? A másfél napos villámrandink, ezzel a véget ért, de el nem múló szerelemmel, azt hiszem, hogy újra megmutatta, miért volt ilyen könnyű elveszni, amikor először ránéztem.

Csaknem egy órát késett a gépem, amivel egyébként tökéletesen odaértem volna a konferenciára - sőt, még talán túl korán is -, ha időben érkezik. Csak teltek a percek, felnyitott borítólemezzel a gép egyik propellerén, a Lufthansa javítócégének munkatársai fel-alá mászkáltak, a pilóta bemondta ugyan, hogy az egész negyed óránál tovább nem tarthat. Nem volt sokkal több, csak háromszor annyi…

Mit tehet az ember lánya, ha egyébiránt olyan napokat él, hogy még a másnapi prezentációját is a levegőben kell elkészítenie? A késés terhével a vállán is belevág az újabb feladatba. Persze, közben nem tudtam elmenni a közép-európai, hófödte hegycsúcsok és felhők csodálatos kavalkádja mellett sem szó (pontosabban fényképkészítés) nélkül.

Leszálltam hát, gombóccal a torkomban, hogy vajon el tudom-e kapni azt a 171-es buszt, amelyiket még Ferihegyen néztem ki magamnak. Tudtam, hogy pontosan fog indulni, és azt is, hogy mindig kígyózó sorok állnak a BVG jegyirodájában – nem beszélve az automatáról. Mindkettőnél felmérve a helyzetet, egy nagy futást követően (amely gyakorlatilag a komplett repteret körülölelte), úgy döntöttem, megpróbálok napijegyet venni a buszvezetőtől, ha sikerül, akkor összejön a lehetetlen: elmegyek az utolsó busszal, amivel még odaérek a megnyitóra. Így történt.

Felrohanva a hotel lépcsőin, utolsó pillanatban útvonalat tervezve Stadtmitte megálló felé (ahonnan két perc sétára már várt is a nemzetközi közeg, akik a menekültkrízis közepette a megoldást keresték, nem a konfliktus-lehetőségeket), minden úgy érkezett és úgy indult el, mintha csak valaki zsinóron rángatna mindent azért, hogy – mission impossible ide vagy oda – mégiscsak időben érkezzek.

Eszembe jutottak azok a napok, amikor a kisebb-nagyobb »berlini csodák« először fedték fel magukat előttem. Az egyik állomáson még az is biztosítva volt számomra, hogy a két metró közti átszállásba beleférjen egy csoki és egy kávé megvétele, megspékelve egy hamisíthatatlan berlini jelenettel: a frissen érkezett rohanó külföldi lány és a tündéri török újságárus fiú párbeszédével, aki mintha patikamérlegen mérte volna ki, mi fér még bele a bókolásba és a vevővel való törődésen való viccelődésbe. Úgy köszöntem el tőle: »szebbé tetted a napom. Köszönöm szépen!« Ő is így tett.

Már suhantam is tovább a sárga földalattjáróval, egyenesen a város középpontja felé, ahol mintegy fekete bárányként ültem, politikai pártot képviselve egy olyan helyen, ahol civil szerveztek vitatták meg a menekültekről való gondoskodás fortélyait, valamint a rettenetes ellenkampányokkal való harcot, amit az idegenellenesség főáramba való bekerülése okozott. (Itt jövök egyébként én a képbe, a magyar kormány gyűlöletkampányáról és az ellenzéki reakciókról, valamint ezek társadalmi hatásairól tartott előadásommal.) Percre pontosan a konferencia kezdetére értem oda, magam mögött tudva a »hihetetlen szerencsés véletlenek« másfél óráját, rendezve a pulzusomat, rápillantva a telefonomra, Édesanyám WhatsApp üzenete tette fel az i-re a pontot: »Hajrá magyar kislány!« Néha nehéz nem meghatódni…

Berlin ismét olyan arcát mutatta, amely köszönőviszonyban sincs azzal a képpel, amelyet a magyar kormány lefest a »hanyatló nyugatról«. Az emberek csak úgy élik az életüket, megférnek egymás mellett – jóval többen és jóval nagyobb békében, mint Budapesten. Pedig sokkal több felől jöttek, és a magyar kormány szemlélete szerint, sokkal kevésbé kéne érteniük egymást, mint nekünk idehaza, mégsem ez történik. Mindenki megfér ebben a városban.

Nem érdekel senkit, hogy a másik miben hisz, hisz-e egyáltalán, hogyan öltözik, hogyan hordja a haját, vagy hogy milyen telefonja van. Ez nem számít. Egy dolog számít: ő egy ember. És persze számít mindaz, ami ebből következik: leginkább az, hogy az ő méltósága éppúgy mindenekfölött áll, mint bárki másé.

Nem vitatnak el egymástól moralitást, képességeket, jövőt, vagy akár jelent – találják a másikat akármilyen anyagi- vagy élethelyzetben. Nem ítélkeznek a másik fölött: más a társadalom általános hangulata. Éppen emiatt vonzották magukhoz csodabogarak sokaságát. Sokan találtak itt menedékre azok közül, akik valahogyan a saját hazájukban nem találták a helyüket. Nem csak Keleten, Nyugaton sem.

A konferencián, amelyen közép- és kelet-európai résztvevők osztották meg egymással a saját társadalmukban tapasztaltakat a menekültkérdéssel kapcsolatosan, főképp a gyakorlatot, hogy hogyan segíthet egy civil szervezet még hatékonyabban, és hogyan képes kommunikálni a többségi társadalommal arról, hogy mi is ez az egész, amit látunk, ismét megbizonyosodtam róla, hogy nem kell messzire menni ahhoz, hogy az ember európai értékeket komolyan vevő, szolidáris közösségekkel találkozzon. Talán nincs is jobb helyszín e bizonyosság újbóli megtalálására, mint a német főváros.

A fénysebességgel zakatoló idő elvitte a péntek délutánt és az estét is, hozva magával egyébiránt értékes tudást, új kapcsolatokat és mély, egész világot behálózó kihívásokat, valamint lehetséges megoldásaikat magában foglaló beszélgetéseket. Nem volt ez másként a szombattal sem.

Egész álló nap nézegettem a gyönyörű napsütést az ablakokon át, ami ott szokatlan az évnek ebben a szakában. Most tényleg minden értelemben Berlinnel voltak az égiek, abban a nagyjából negyven órában, amit ott töltöttem. A fények egyre inkább mutatták: a Nap hamarosan távozik, én pedig egyre tudtam csak gondolni - megköszönve a konferenciát, és ígéretet téve többeknek, hogy bizonyosan keressük egymást a közeljövőben -: azért a Brandenburgi kaput illik elkapni, még naplemente előtt.

Belefogtam hát a szinte már szokásosnak mondható rohanásomba (ami jellemezte is a hétköznapjaimat, amikor még a város regisztrált polgára voltam), hogy megkoronázhassuk a rövid, de annál szebb találkozónkat. Időnként szinte szó szerint szaladtam felfelé az Unter den Lindenen, és amikor elhaladtam az orosz nagykövetség mellett, már láttam, hogy sikerül: a kapu alatt intek búcsút a Napnak, akivel reggel, egy Britzben lezavart futás közben kívántunk egymásnak jó reggelt. Felnéztem az égre, és némán suttogtam a városnak: »hiába, na, jó páros vagyunk mi együtt«.”