„– A könyvét mégis átlengi egy kis pesszimizmus.
– Én inkább realizmusnak mondanám. Nem legendáriumot akartam ugyanis írni, hanem a valóságot. És tény, hogy az Ellenzéki Kerekasztal-os kegyelmi állapot a választások után megszűnt. Ha a posztkommunista MSZP fekszik keresztbe rendszerváltó törekvéseinkkel, azt még megértettem volna. De hogy ezt egykori ellenzéki társaink teszik, azt valóban csalódásként éltem meg. (…)
– Hogyan élte meg ezeket a helyzeteket? Többször is azt írja, nagyon bízott benne, hogy valamiféle nemzeti minimumban meg tudnak állapodni egymással a pártok. Nem sikerült.
– A politikai csaták természetesek voltak, nem azt vártam az ellenzéktől, hogy ne kritizálja a kormányt. Jobb a legkeményebb ellenzék is, mint amikor egyáltalán nincs ellenzék. Az a magatartás, amit az akkori ellenzéki pártok folytattak, egy bejáratódott demokráciában semmi zavart nem okoz. De ez speciális időszak volt. Az emberek csalódtak a rendszerváltásban. A kormány állandó támadása, hitelességének kétségbevonása a demokráciába vetett bizalmat is aláásta. És még egy nagy baj volt.
– Mi?
– Az, hogy leginkább a múlthoz való viszonyulás, a tradicionális értékek és a nemzeti összetartozás értelmezése körében folytak késhegyig menő viták a koalíció és az ellenzék, valamint az ellenzék mögött álló, a nyilvánosságban gyakran szereplő értelmiségi megmondóemberek között. Ebben a harcban a koalíció vesztésre volt ítélve. A társadalomból kiirtott értékek helyreállítása ugyanis nem a politikusok feladata. Ám miután azt tapasztaltuk, hogy a hasonló értékeket valló értelmiség nem meri, illetve megfelelő sajtóháttér hiányában nem is tudja ezt a feladatot vállalni, mi, akiket nem tudtak a nyilvánosságtól elzárni, ezt is megpróbáltuk magunkra venni. Ez amolyan misszionáriusi feladat volt, de a misszionáriusokat az emberek nem szokták megválasztani. Megjegyzem, hogy ennek ellenére, a térségben egyedüliként, a mi kormányunk tudta végigszolgálni a rendszerváltás utáni első ciklust, a mögötte álló koalíciós képviselőcsoportoknak is köszönhetően.”