Lélekirtás − Doberdói napló

2016. október 04. 16:03

Hogyan élte meg egy katona a doberdói harcokat?

2016. október 04. 16:03
Bödők Gergely
Mandiner

Az 1915. május 23-i olasz hadba lépés az Osztrák-Magyar Monarchiát háromfrontos háborúra kényszerítette. Galícia és Szerbia mellett ettől fogva magyar bakák harcoltak az Alpok déli lejtőin is. Az olasz front hírhedt csatái, az Isonzó és a Piave folyó környékén zajló ütközetek az első világháború legvéresebb összecsapásainak számítanak.

Hogyan élte meg egy katona a doberdói harcokat? Imre Gábor fiatal kadét naplója éppen erről tájékoztat. Könyvrecenziónk.

imre_gabor_kadet.jpg

Alig akad olyan lakodalom, ahol az este során – mikor már alábbhagy az ünnepi hangulat – ne kerülne sor a „Kimegyek a doberdói harctérre” kezdetű népdal eléneklésére. A hazautat kereső, gyászos, búcsúzkodó szöveg nemcsak érzékelteti az itt szolgáló magyar bakák lelkiállapotát, de jelzi a küzdelmeknek a magyar történeti tudatban rögzült helyét is. Ugyanakkor jó ha tudjuk, a kietlen karsztvidéken vívott csaták az olasz térfélen – de a szlovén emlékezetben – is hasonló nyomokat hagytak. A szintén a Nagy háború alatt született „O Gorizia tu sei maledetta” („Ó Gorizia, légy átkozott!”) kezdetű olasz dal még a magyar variánsnál is tovább ment, amikor a frontszakaszhoz tapadó fájdalmak közvetítésén túl valósággal átkot szór a háború okozóira és a gyűlölt „lógósokra”.

Az, hogy az első világháború alatt keletkezett műdal ily mértékben folklorizálódott, bizonyára elválaszthatatlan attól, hogy a frontszakasz magyar szempontból különösen gyászos nevet szerzett a háború alatt. Mivel a Monarchia közös hadserege közül itt döntően magyar többségű ezredek harcoltak, a hely a magyar köztudatban kiemelt szerepet kapott és a megpróbáltatások és szenvedések mellett a hősies magyar helytállás szimbólumává vált.

„Doberdó!...Döbbenetes erejű név. Fogalom lett belőle.”

– ezekkel a sorokkal kezdi naplóját Imre Gábor, kadét. A Veszprém megyei Külsőváton egyszerű családba született fiatalember középiskoláit a fővárosban végezte és ugyanitt, az Iparművészeti Iskolában szerzett szobrász oklevelet. A neves szakmai szervezetek tagjává választott fiatal tehetség művészi kiteljesedését ugyanakkor az első világháború kitörése megakadályozta. Előbb a tisztképző egyéves önkéntesi szolgálatára jelentkezett a császári és királyi újvidéki 6. gyalogezred Pécsett állomásozó részlegénél, a tanfolyamot követően pedig 1915. május 1-től tábori szolgálatra került az ezred I. zászlóaljánál. Az olasz frontra került kadét számára a korábbi felhőtlen napok egyre távolibbnak tűntek. Tartalékban ugyan az otthoniaknak magáról még büszkén adott hírt a tábori levelezőlapokkal, de egykettőre örökkévalóságnak hatott a frontélet. „Felnézek a barátságos égre, és elábrándozom a még nemrégen eltöltött szép napokra gondolva... Pécs, önkéntes iskola... önkéntes őrmesterség, az első kard... Jó ismerősök... lányok...a korzó, kávéház... elmúlt annyi esztendővel azelőtt, ahány napot itt eltöltöttünk azóta...” – olvashatjuk.

isonzo.jpg

Doberdó

A Doberdó-fennsík az Adriai tenger északi részén fekvő Karszt-fennsík legnyugatibb nyúlványa. A kietlen, kopár, sziklás vidéket mindössze egy kis völgy, a Vallone, választja el a keletre fekvő Komeni-fennsíktól. A terület névadója az ekkor többségében szlovénok által lakott Doberdó (ma Doberdo del Lago) falucska volt, amit a csatározások kezdetén a Monarchia hadserege kiüríttetett.

Sok ezernyi társával egyetemben, erre vidékre került Imre Gábor is. A környezet nemcsak lehangoló látványt nyújtott, praktikusan sem volt ideális hely a háborúzáshoz. A ritkás növényzet és a természeti domborzat hiánya miatt alig akadt olyan fedezék, ami mögött meg lehetett lapulni ellenséges tüzeléskor, az összehordott kövek pedig robbanáskor több kárt okoztak, mint maga a becsapódó lövedék.

„Hát szomorú látvány volt. Itt-ott kínszenvedésre ítélt bokorcsoportok fogództak a szürkés kövek között, ez azonban mit sem enyhített az egymásra halmozott kővidék vígasztalanságán” – jegyezte le Imre, maga és sorstársai tapasztalatát. Nagy gondot okozott az ivóvíz hiánya is, ezért a bakáknak mindössze napi fél liter vízzel kellett gazdálkodniuk. A környéken hemzsegtek a kígyók, amiért is estére külön kígyóőrséget állítottak fel, mivel a csúszómászók, vagy a skorpiók a közvetlen frontszakaszról nagy számban menekültek – a frászt hozva – a tartalékban pihenő, kimerült bakákra. A szomszédos mocsárból pedig egy-egy gránáttalálat után valóságos szúnyogfelhők „kerekedtek fel”.

Amíg nyáron az örökös szomjúság és a tikkasztó hőség tette próbára a bakák tűrőképességét, télen a rettentő hideg, a karsztvidék kemény talaja viszont évszaktól függetlenül keserítette az életüket. Ez utóbbi miatt alig volt lehetőség az elhunyt bajtársak eltemetésére, a temetetlen holtak közelsége pedig nemcsak táptalajául szolgált a járványoknak, de lohasztotta a katonák harci kedvét is. „Az egész vidék – olvashatjuk a kötetben – a tropikus forróságban lihegve, gránátok ezreitől összetépve, magasból nézve misztikus, merev holdvidéknek látszhatik. Elviselhetetlen hullaszag terjeng, és ezüstös meg bronzfényű döglegyek milliárdjai zümmögnek fölötte, valósággal felhőkbe tömörülve.”

„Bajonet auf!"

A hadvezetőség folyamatosan rotálta a közvetlen frontharcosokat a másodvonalban elhelyezett szakaszok katonáival. Rövid tartalékos időszak után Imre Gábor szakasza élén a Doberdó-fennsíkra került. Az utánpótlást a közlekedő-vonalakat pásztázó olasz ágyúzás miatt rendszerint alkonyatra időzítették. A frontra vezényelt zászlóaljjal szemben az út másik oldalán a felváltott visszafelé bandukoló kimerült, sebesült katonák végeláthatatlan sora haladt.

Az, hogy az egyre közelibb frontvonalon mi vár majd járuk – a napló szerint – a szórványos fény ellenére tisztán mutatták a megpróbáltatásokat túlélt rezignált arcok. „A csodálatosan borzalmas aréna kimerült szereplői letargikus közönnyel vonultak el mellettünk. Ha szóltunk hozzájuk, és érdeklődni akartunk az előttünk levő helyzetről, mert égetett minket a rettegéssel vegyes kíváncsiság, csak intettek egyet a kezükkel, vállat vontak, nem találtak megfelelő szavakat. Csupán a halálfélelem iszonyata beszélt a tekintetükből.”

A frontszakaszon az olasz hadsereg mind a legénység számában, mind tűzerőben alaposan felülmúlta a Monarchiáét. Egy-egy olasz támadást hosszú órákig (nem egyszer napokig) tartó tüzérségi előkészítés előzött meg, az ellenfelet idegőrlő mozdulatlanságra kényszerítve. Azon a szakaszon ahol főhősünk fogyatkozó szakasza is tartózkodott, az olasz rekaciót kiismerve többször inkább nem viszonozták az ágyúzást, és lövöldözést, nehogy az aránytalanul heves válasz megtizedelje soraikat. Közben folyamatosan kellett ügyelni a gondosan beállított oldalazó géppuska hatósugarára is. Ha a heves olasz tűzerő – a gránátok és srapnelek tömkelege – alábbhagyott az esti órákban fényszórók pásztázták az állásaikat – alaposan megnehezítve a szanitécek munkáját a sebesültek és hallottak összegyűjtésében. A gyötrődés, az „észbontó lövöldözés” sokak idegzetét kezdte ki és előfordult, hogy valakiken erőt vett a pánik és a harctéri sokk. Ütközetek után rendszerint halálos fáradtság és kimerültség lett úrrá a túlélőkön. „Végtelenül üresnek éreztem magam. Tökéletesen értelmetlen kinézése volt itt mindennek”.

adriawerke.jpg

Halálmező

Az olaszok a „huszonnyolcas” ágyúkkal és srapnelgránátokkal kezdett heves tüzet követően egy-egy környező magaslat megszerzéséért több támadást is indítottak. Ilyenkor az állások között kifeszített drótakadályokat gyorsan átvágva rajvonalba fejlődve támadtak. A naplóban a magyar katonák végig – egyre kétségbeesettebben – a fennsík magyar állásainak a védelmére összpontosítottak. „Tüzérségünk tehetetlen az olasszal szemben. Az olasz kis ágyúk itt vannak a lövészárokban, míg a mieink messze elbújtak az olasz ütegek elől.” – olashatjuk az egyenlőtlen küzdelemről. A magyar tűzerő hiányosságait a naplóíró rendre kárhoztatta, – hozzátéve, ha már nagyon kellett a hírhedt harminc és feles mozsárágyúk sikerrel avatkoztak be a küzdelembe.

A kötet talán legfontosabb hozadéka a háború lövészárkaiban rekedt, vagy a sziklákon lapuló ezrek és százezrek tapasztalatainak a megörökítése. Imre nem egyszer egész párbeszédek rekonstruálásval rögzíti egy-egy ütközet előtt a fedezékek fojtó légkörében elhangzottakat. Így az első világháború manapság (de lényegében évtizedek óta) már kevésbé divatos „arisztokratikus” megközelítései helyett éppen a társadalom széles rétegeinek háborús élményeibe nyerhetünk betekintést. Alapvetőek azok a leírásai, amik a gépesített hadviselés „fogaskerekei” közé szorult hétköznapi egyén háborús tapasztalatait öntik mondatokba.

A technikai fejlődésnek köszönhetően a tüzérségnek főszerepet juttató ipari háború már távoli kilométerekről okozhatott halált azoknak, akikkel az ágyút elsütő testközelből nem is érintkezett. Így az ellenséghez hasonlatosan a halál is elszemélytelenedett, és némilépp elválasztódott a szemközt rohamozóktól. A láthatatlan ellenséggel való hadakozás traumatizáló hatása tetten érhető a szövegben is. A hosszú frontszolgálat fásultsággal, apátiával és „gondolkodás nélküli réveteg közönnyel” járt, a parancsot mechanikusan végrehajtó gépezetté formálva a legénységet.

A katona egy porszem a háború véres gépezetében.

Fontos elem annak a hangsúlyozása, hogy a gépesített mészárlás puszta nyersanyaggá degradálja az embert. „A katona egy porszem a háború gigászi gépezetében, melynek a sorsa, egyéni sorsa nem számított.” – összegezte egy helyütt az eszközzé tett egyénről szőtt gondolatait. Hangsúlyosak azok a vissza-visszatérő mondatai is, amelyek hősünk és környezete szűkebb tagjainak fatalista meggyőződéséről árulkodnak. A fronton a legfontosabb a „belenyugvás a megváltoztathatatlanba”. Nem tehetünk mást – olvashatjuk –, minthogy lelkünket a Mindenható különös kegyelmébe ajánljuk, mert a hadvezetőségünk magasabb elvi okokból már eleve halálra ítélt bennünket, mikor ezt a helyet jelölte ki részünkre.[...] mi vagyok én itt a háború véres gépezetében...kerék: ... nem, még foga sem a hajtókeréknek. Én... mi ... itt mindnyájan ezen a tájon vérünkkel, agyvelőnkkel csak kenőanyagok vagyunk, az olajat szolgáltatjuk ehhez a megállás nélkül dolgozó gépezethez, melynek dübörgése megreszketteti az egész formájából kivetkőzött világot.”

Annak számtalan tanújelét látva, mekkora szerepet játszik a túlélésben a véletlen és a szerencse, meggyőződéssé vált, hogy a túlélés bátorságtól és leleményességtől független dolog. Ennek a felismerésnek az elviselését – a szöveg tanúsága szerint – a beletörődés vagy az „Isten különös kegyelmében” való bizalom segíthette. [E]gy nappal megajándékozott bennünket megint az Úr... A mi láthatatlan, megérthetetlen generálisunk.... Kinek félelmetes és rettegett keze nyomát érezzük mindenen, mikor itt, a pokol tornácán fekve a rémület önkívületében lessük valamiben megnyilvánuló biztató mosolyát.” – olvashatjuk mély hitbéli meggyőződését egy elmaradt éjjjeli olasz támadás miatti örömének rögzítésekor.

kaverna.jpg

Mindenütt rossz, de a legjobb otthon

„Ember tervez, Isten végez” – a transzcendesre való hivatkozással találkozunk sebesülésének leírásakor is. Egy – az olasz géppuskától óvó – homokzsákokból összerakott harántgát készítésekor egy kőről lepattanó golyó áthaladt a kezén. A sérülést határtalan szerencsének vélte, amivel megválthatta retúrjegyét a pokolból haza. „De jó is már a kadett úrnak!” jegyezte meg egy idős katona és Imre Gábor is tudta [s]okan itt körülöttem mindent feláldoztak volna, ha a helyemben lehettek volna... Az otthon, az Élet színes távlata kezdett derengeni előttem[...]”

A napló hátralévő része a fronttól előbb lélekben, majd – egy sebesültvonatra felpakolva – fizikailag is távolodó kadét búcsúzkodása sorsukra hagyott társaitól és a vígasztalan környezettől. Néhány napig a marburgi kórházban lábadozott, majd hazatérhetett a családjához Budapestre.

Közben plasztikus leírásokat olvashatunk a kórházba került sebesültek kínjairól, a háborús propaganda frázisainak hatása alá került hátországról, a nyüzsgő Budapestről és – némi antiszemita, de legalábbis elitellenes éllel – a „jómódú és gazdag emberek”, a „dagadt pénzeszsákok” társadalmi rétegéről, akik „terményt, hadikölcsönt stb. adnak az államnak, hogy szabadon szívják a nép vérét, feketézhessenek, spekulálhassanak állami támogatás mellett.” Ezek a reflexiók is fontos adalékokat hordoznak a korszak átlagemberének gondolkodásáról.

6_szegedi_46_gy-ezred_temetoje_lippanal-2.jpg

Végszó

A Nagy Háború könyvek első kötete az olasz fronton vívott csaták apropójából a háborús lövészárkok mindennapjaiba kalauzol. Azon túl, hogy szembesülhetünk azzal, hogyan élte meg (és túl) a megpróbáltatásokat egy közkatona, számos – máshonnan nem tudható – adalékokkal is szolgál. Az olvasók megtudhatják, miért utálták jobban a gránátot, mint a közelharcot, miképp váltak élcelődés tárgyává a telefonisták, és hogy lehetett a hazulról érkezett posta fontosabb, mint az evés.

A feljegyzésekből utólag naplóvá formált szöveg ráadásul sok helyütt irodalmi igényességű- és felettébb érzékletes leírásokat tartalmaz: hasztalan reményekről, közönyről, pánikról, a kiszolgáltatott emberi törpeségről. Felismeréseket a gépi hadviselés embertelenségéről és az emberi gyilkolás gépiessé válásáról.

Voltaképpen tehát élet és halál van a naplóban és a köztük imbolygó emberi lélek, akit ha a feledés vaskos krónikájába zár is, időnként újra és újra fellapoz puha kezével az Emlékezet.

*

Pintér Tamás (Szerkesztette, a tanulmányt és a jegyzeteket írta): A pokol tornácán – Imre Gábor kadét doberdói naplója. Budapest, Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány, 2016.

Tavaszi kampány
az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Kapcsolódó cikkek

Összesen 35 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
balbako_
2017. március 12. 15:27
Apai nagyapám ott harcolt. Most jártam a Dolomitokban ott is kiállításokkal emlékeznek a szörnyű vérontásokra. Isten nyugosztalja a magyar hősi halottakat!
OberEnnsinnen
2017. január 06. 14:05
Kettő nagyapám volt az olasz fronton. Az első háborúban. Tudom, kik a felelősek ezért. Nem a magyarországiak. Ugyanazok, akik a másodikért. Ugyanazok, akik parancsára jelenleg Szíriát bombázzák porrá.
Céklább
2017. január 06. 14:05
A bolsevisták, ávósfattyak, magyargyűlölők megtiltották a magyaroknak, hogy hőseikre emlékezzenek. Ők inkább irtottak mindent, ami magyar. Ezekkel 2018 után végezni kell.
kérdés
2016. november 20. 00:50
Olyan lassan értem meg azt a kort, amiben felnőttem...Apu azért dugta oda, mert akkor biztosan elolvasom. Viszont Ő sem beszélt sosem, semmiről, ha kérdeztem. Más dolgunk nincs is öregségünkre, hogy megértsük magunkat, őket, az egész korszakot, és aztán a kutya se hallgasson minket. Jó éjszakát!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ezek is érdekelhetik