„Amit tehát az ellenzők kritizálnak, az tény, úgy van: az Alaptörvényben nem sejtetések, hanem állítások vannak. Csak a kritika ilyen értelemben nem jogos: egy alkotmánynak igenis identitásképző erővel kell bírnia, értéktartalmával kell létrehoznia a »nemzeti konszenzust«, nem pedig a konszenzus termékének kell lennie. És ebben az Alaptörvény jó is: bárki bármit mondjon, a Nemzeti Hitvallás igenis felemelő – Szent Istvánostul, Szent Koronástul. (Utóbbit egyébként még az MSZP és az SZDSZ 1994-98 közötti alkotmánytervezete is tartalmazta.) »Szociális piacgazdaság« helyett »értékteremtő munkán« alapuló gazdaságról beszél, az egyén nem csak úgy csüng magában az emberi méltóságával, hanem »képességei és lehetőségei szerint köteles az állami és közösségi feladatok ellátásához hozzájárulni«. »Cserébe« pedig »Magyarország védelmezi állampolgárait« – szemben a korábbi alkotmányszöveggel.
Bekerült a szülőtartás, az adósságfék, a házasság definíciója, az alapjog-korlátozás tesztje – utóbbi kettő az Alkotmánybíróság gyakorlatából –, és egy terjedelmes cikk szól arról is, hogy az MSZMP és elődei »bűnöző szervezetek voltak, amelyek vezetői el nem évülő felelősséggel tartoznak«. (Mert ez az igazság). És emellett igen, valóban, a szövegből kikerültek az olyan szocialisztikus megfogalmazások, mint hogy »minden hatalom a népé« – az ország megnevezéséből pedig a »köztársaság« kitétel. Sírjon érte, akinek tényleg ez fáj. Olyan megfogalmazások, deklarációk kerültek be az Alaptörvénybe, melyek valóban túllépnek a kortárs européer polkorrektségen: konkrétak és kézzelfoghatóak. Döntéseknek tűnnek és nem mismásolásnak. És ez talán így is van jól.