Az aranyszájú zenész

„Boldogok, akiknek az a legnagyobb bajuk a világgal, hogy reggelente újságok jelennek meg, ahol hírek, tudósítások és véleménycikkek látnak napvilágot. Albert Camus egyik hőse a modern embert így jellemzi: »bujálkodott és újságokat falt«. Választhatjuk persze azt is, hogy nem vagyunk modernek, nem fogyasztunk híreket, nem olvasunk véleményt, sem lapban, sem az interneten, de ezzel megnehezítjük a dolgunkat, ha emberek közé megyünk. A bölcsek bölcsen olvassák az újságokat, a buták pedig bután. Hogy Kovács Ákos zenész hogyan olvas újságot, az addig magánügy, amíg nem kezd vagdalkozni.

Ákos megint föllépett a saját maga eszkábálta piedesztálra, mint az igaz magyarság, az önzetlen, alig jövedelmező hazaszeretet és Petőfi összes költeményeinek egyetlen hazai ismerője. A zenészt szügyön találta az a helyreigazítás, amelyet az Index nem jókedvéből, hanem Ákos ügyvédjének felszólítására adott közre január 15-én hat pontban. Az egyik így szólt: »Valótlanul állítottuk, hogy Kovács Ákos a Fidesz egyik kedvenc udvari kobzosa.« Karinthy után szabadon azt mondhatnám, az ilyen helyreigazításokon röhög az osztály.

Mármost nem tudható, hogy Ákos az Indexre lett-e dühös, vagy a saját ügyvédjére, amiért az helyreigazítást kért. Minden újságolvasó ember tisztában van vele, hogy bizonyos, ügyvédi fenyegetőzésekre kierőszakolt helyreigazítások bumerángként működnek. Azt, ami a „valótlanul állítottuk” formula után következik, az olvasó falni fogja, és ha addig nem hitte az állítást, most már elhiszi. Komoly cégek jól ismerik ezt a bumeránghatást, és inkább nem igazíttatnak helyre, tudván, az ismételt közlés tagadó formában csak fölkelti a gyanút. Kovács Ákos, csalódva a helyreigazító sajtóban, most saját eszközéhez nyúlt, és bátran megénekelte a gaz újságírókat. Úgy az összeset, egy kalapban. Az újságíró lett neki a „rossz” szinonimája. Nem érdekli, hogy Orwell, Móricz, Ady és Márai újságot is írtak, minek tették, úgy kell nekik. Ákos most megszületett, Helyreigazítás című gúnydala minden nemű és rangú újságíróról így szól: „Mi döntjük el minden reggel, / Ki a jó fej, s ki a tetű. / Elnézést kérnünk soha nem is kell, / de ha mégis: apróbetű.” Ákosnak fogalma sincs a sajtótörvényről, és nem is érezte lelkiismereti kérdésnek, hogy vagdalkozása előtt ennek utánanézzen. Máskülönben tudná, hogy egy újság kötelezhető arra, hogy a helyreigazítást ugyanott és ugyanakkora betűnagysággal adja közre, amilyennel a kétségbe vont állítás leíratott.

Úgyhogy lehet éppenséggel a kiszolgáltatott pária szerepében tetszelegni, de talán mégsem illő ez éppen ahhoz az énekeshez, aki köztudottan profi módon szervezi meg minden fellépését, lemezbemutatóját, és családja sem éhezik az őt kiszerkesztő újságírók véleménycikkei miatt. Ákos mégis úgy érzi, a hazátlan bitangok »újságíró«nevű alfajának már nem mond semmit a Nemzeti dal, vagy ahogy ő énekli: »a talpra magyar meg a hív a haza / Már nem elég trendi, nem elég laza.«

Aki újságnál dolgozik, két követelménnyel naponta szembesül: az egyik az, hogy nagyon érzékenynek kell lennie, a másik ennek homlokegyenest az ellenkezője. E két tulajdonság birtokában kérdezem: milyen jogon énekli mindezt Kovács Ákos? A fűzfapoéták vagy a dalszöveggyártók jogán? (Ennek is van némi helyreigazítás-stichje.) Már azt is nehezen emésztettem meg, hogy pontatlanul használta a női princípium fogalmát, de most megint mi ez az új ostobaság? Ő mondja meg a mi véleményünket, aztán meg elítéli? Ákos bármit is énekel erről, állításával ellentétben véleményekből soha nem lesznek tények.

A tényekből viszont lesznek vélemények – íme.”