És akkor Orbán Viktor megint megfutamodott

„Vagy pont hogy ellenkezőleg?

Éppen a második cikket olvastam hétfő dél körül arról, hogy amiben élünk Magyarországon, az nem demokrácia, inkább liberális autokrácia, és hogy az emberek nemcsak a migránsoktól és a terrorizmustól félnek, hanem a pártállami idők visszatérésétől is, amikor kijött a nagy hír, melynek árnyékában még a Kiss László-ügy újabb fejleményei is elhomályosultak pillanatok alatt.

Rogán Antal propagandaminiszter bejelentette: lőttek a vasárnapi zárva tartásnak, a kormány kész villámgyorsan átzavarni a parlamenten a törvényt, mely szerint ezentúl ismét akkor és annyit plázázhatnak-hiperezhetnek a magyar emberek, amennyit szeretnének.

Micsoda boldogság! Ez van: azok, akik örültek az elmúlt hónapokban, hogy nem kell dolgozniuk a hét hetedik napján – és leszarták a pénzt, már bocsánat –, kisebbségben maradtak. A többség fogyasztani akar, mindig-mindig, és fog is, amíg bele nem gebed, és szét nem rohad tőle az agya.

Hogy a döntés hátterében mi van, azon nem kell gondolkodni, az előterjesztő sem titkolózik. A Fidesz némiképp váratlanul megijedt a szocialisták által kezdeményezett népszavazás lehetséges hatásaitól. Azt mondják most, mérlegelendő, hogy milyen történelmi helyzetben kerülhet sor referendumra egy ilyen kérdésben, és elismerik, hogy az elmúlt egy évben a vasárnapi munkavégzés tilalma megosztó téma maradt, az embereket nem sikert meggyőzniük.

A fentiek második felével kapcsolatban sok kétely eddig sem merült fel – felmérésileg és közhangulatilag is igazolható volt a népi-nemzeti ellenérzés –, a nóvum a gondolatmenet első felében található. Azoknak lett igazuk, akik már a Kúria múlt hét közepi döntése után temették a boltzárat. Nem tartoztam közéjük. Azt feltételeztem, hogy bár garantált az igenek többsége – a másik két felmerülő kérdésben is, ezek az állami vezetők jövedelmével, illetve a földek elkótyavetyélésével kapcsolatosak –, a mozgósítás nehézségei miatt a kormány nem inog meg, felveszi a harcot. Tévedtem. Úgy látszik, elég erős még a 2008-as háromigenes szociális népszavazás emléke – amellyel fideszék végképp ledöfték a döglődő gyurcsányoroszlánt –, annyira mindenképp, hogy világos legyen: egy erőteljesebb ellenzéki kampány szárba szökkenését sem szabad lehetővé tenni, függetlenül attól, hogy érvényes és eredményes népszavazáshoz vezet vagy sem. A tematizáció mókás-parodisztikus kifejezéssé vált az utóbbi időkben, de tartalmilag nem kopott: mindig az van kommunikációs előnyben, aki a napirendet írja.

Jó-jó, de akkor most megfutamodott Orbán Viktor, vagy bölcs stratégiai döntést hozott? Én utóbbira szavazok, a netadós mozgalmak fellángolásakor sem láttam másként. Akkor is bejött az orbáni húzás: a tervek visszavonását követően elerőtlenedett az utcai ellenzék. Hasonló kísérlet történt amúgy egy-két hete, amikor az oktatásügyi tiltakozások hatására a Klik megszüntetéséről határoztak. Az a lépés a jelek szerint nem bizonyult elegendőnek, ott még szükség lesz további taktikázásokra és áldozatokra.

Hogy a boltzár kiiktatása mennyi hasznot hoz a Fidesz-konyhára – ki lett-e húzva a szocik méregfoga –, ez idő szerint azt sem tudhatjuk. Az azonban valószínű, hogy a kezdeményezést átvették Orbánék, akik – ahogy be is vallják e szándékukat magabiztosan – nagy erőkkel iparkodhatnak visszatolni az érdeklődés homlokterébe a migránsokat.

A napi taktikai sikerek jelentőségén túl mindez még egy fontos tanulságot kiemel. Történetesen azt, hogy a nagy – vagy annak tűnő, esetleg akként ábrázolt – kérdések esetében leggyakrabban nincs szó értékvezérelt politikáról. Másképpen: amikor a Fidesz és vezérei a magyar emberekről és azok érdekeiről beszélnek, akkor az nem maszlag vagy nacionalizmus, hanem színtiszta matematika. Hogy a többség szempontjait mindenkor szem előtt tartó kormányzást demokratikusnak nevezzük-e, vagy más jelzőket használunk, az mindegy is. Hiszen van még egy nüansz: amennyiben van hozzá erő, bizonyos témákban és ügyekben lehet próbálkozni e többség manipulálásával, átállításával – mint a boltzár esetében –, viszont ha nem sikerül, muszáj idejében váltani.

Ezt rugalmasságnak is nevezhetjük. Ki gondolta volna, hogy épp a rendíthetetlenül merevnek és akaratosnak gondolt-beállított Orbán Viktorban lehet ebből a tulajdonságból több, mint bármely elődjében vagy riválisában?

E szöveg utolsó kérdése: innen nézvést indokolt-e liberális autokráciáról beszélnünk Magyarországon, és kell-e félnünk a pártállamiság visszatérésétől? Nos, ezen még sokat fogunk morfondírozni a következő években. Meglehet, feleslegesen – de hát nem lehet mindig minden morfondírozás értelmes és gyümölcsöző. A kampány az kampány, és nem magas-magvas tudomány.”