Javaimat lefoglalásra felkínálom

„Nincs abban semmi meglepő, hogy a Fidesz oligarchái úgy járnak múzeumba, ahogy más a piacra. Ha megtetszik nekik valami, hazaviszik, hogy gyönyörködjenek benne, és hencegjenek vele azoknak az ismerőseiknek, akik nincsenek olyan jó viszonyban Orbánnal, hogy milliárdosok legyenek. Ezzel a magabiztossággal csak a megszálló román, német és szovjet csapatok fosztogatták a hazai képtárakat, továbbá Rákosiék meg Kádárék. Íme az újabb példa arra, hogy a történelem ismétli önmagát.

Az eset koronáját mégis Lázár János helyezte fel, amikor arról győzködte az újságírókat, hogy hőbörgés helyett inkább örüljenek annak, »hogy valaki érdeklődik a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi képzőművészet iránt«. Kár volna vitatni az érvelés igazságtartalmát, hiszen jól látható, hogy a narancsbőrű arisztokráciára nem az Esterházyak vagy a Széchenyiek magaskultúra iránti rajongása jellemző, sokkal inkább a rossz ízlésű ruszki és arab olajmilliárdosok futballimádata. A politikusbűnözők meg az olajmaffiózók kulturális horizontja legfeljebb VIP-páholyokig, stadionokig és kokaináztatta ibizai szórakozóhelyekig terjed, úgyhogy feltétlenül érdemes volna megfontolniuk Lázár szavait, aki egy országgal együtt csodálkozik azon, hogy az új tőkésosztály tagjai épp nem földet, trafikot vagy labdarúgóklubot foglalnak le saját használatra.

Leginkább akkor értjük meg a kancelláriaminiszter érvelésének diszkréten enyves bukéját, ha Lázár Jánost odaképzeljük a büntető törvénykönyv következő vitájára, amint büntetlenséget javasol a műkincsekre szakosodott tolvajoknak és orgazdáknak. »Az egy nagy, komoly dolog, hogy valaki érdeklődik a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi képzőművészet iránt«, az ilyen embereknek nem börtönben a helyük, hanem galériákban, fogadásokon és Fidesz-kongresszusokon. A rendőrségnek nincs dolga velük. Vagy alkalmazzuk a lázári érvelést az erőszaktevőkre: felháborító, hogy egy embert a szebbik nem iránti érdeklődése bajba sodorhat! Ha a kölni bevándorlóknak egy csepp eszük lenne, magát Lázár Jánost kérnék fel, hogy eljárjon az ügyükben, hiszen őket sem hajtotta más, mint Habony Árpádot: kiélvezni valamit, ami a jog betűje szerint talán nem az övék, amit viszont a Jóisten és a Természet mégis nekik rendelt. Miért fáj bárkinek az ő élvezetük?

E helyütt szögezem le, hogy jó állampolgár vagyok, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének támasza. Amennyiben egy államtitkárnál vagy egymilliárd forintnál magasabb rangú vezető szíves tetszését akár személygépkocsim, akár könyvtáram valamely darabja elnyeri, kérem, hogy saját használatra feltétlenül foglalja le. Ha rekvirált javaimat esetleg megunta, lakcímemen várom az értesítést arról, hogy mikor és hol vehetem őket újra birtokba. A közvagyon kapcsán részemről nincs megkötés.”