„A Kádár-rendszerben magunk is gyakran mondogattuk, hogy a »Lajtán túl« van minden érték, minden jó, minden szabadság, minden Európa.
Csak aztán felnőttünk. És még akkor is, amikor ezt mondogattuk és ezt hittük, még akkor is ehhez a »Lajtán inneni« világhoz volt érzelmi kötődésünk.
Még svábként, tótként is. Mert hiszen ez a valamiképpen szakrális hely, ez a magyar »szállásterület« mindig magához idomított minden idekerülőt, hospest és telepest és telepítettet.
Ezért mondta talán haláláig furcsa svábját beszélő nagyapám a kitelepítéskor, hogy ő nem megy innen sehová, mert ő magyar.
S ebben az ideszorultságunkban mély, őszinte kulturális vonzalom lapul, amely soha nem érezte, érezhette magát alacsonyabb rendűnek.
Egyetlen példát sem fogok most felsorolni, hogy miért nem, ugyanis méltatlannak tartanám, érezném, és elfogadnám a Techet felkínálta játékteret. Az pedig nem játéktér, hanem egy beteg, szűk, mocskos ketrec, amelyben téveszmék verik egymást félholtra.
Úgyhogy elég kijelentenem, svábságom, tótságom magyarsággá lett sáncai mögül, még csak nem is büszkén, sokkal inkább rekedten és szárazon, hogy nincs a Nyugatnak kulturális fölénye rajtunk, sőt… S aki ma a Nyugat kulturális felsőbbrendűségét emlegeti, az a legszánalmasabb, legmagányosabb számkivetett, ő az a szegény, aki nem tud mormolni magára varázsinget.”