Beszól? Ki szól? Ki tud beavatkozni az életünkbe?

Ákos, Kövér László és Bagdy Emőke ne mondja meg, mi a nők dolga – deklarálta a felháborodás kórusa az előző hetekben. És nem csak most, és nem csak itt: bármikor szóba került a gyermekvállalás kérdésköre, felzúdul a „na akarja megmondani…” harsány, dúrban írt, többszólamú darabja. Nem csak itthon szokásos ez: Ausztráliában a még ellenzéki vezér, később kormányfő jobboldali pártelnöknek címezve mondta azt Julia Gillard munkáspárti politikus évekkel ezelőtt, hogy „az ausztrál nőknek nincs szüksége rá, hogy Tony Abbott mondja meg, mit csináljanak”, amikor egy lap arról faggatta Abbottot, milyen magatartást javasolna saját lányának a szexszel kapcsolatban. Hogy Gillard lecsapott a politikai kommunikáció számára kínálkozó lehetőségre, nem csoda; de azért megjegyezhetjük, hogy Abbottot ekkor apai minőségében kérdezték, saját gyermekei életébe pedig azért csak lehet beleszólása egy apának, és még a felnőtt gyermeke számára is lehetnek tanácsai. 

A helyzet az: felhorkanhatnának a férfiak, amikor „meg akarják mondani nekik”, hogy mikor kellene már megházasodniuk; felháborodhatnának az egyetemisták, amikor „meg akarják mondani nekik”, hogy lassan be kellene fejezni az egyetemet és dolgozni kellene; felháborodhatnak a határon túli magyarok, amikor „meg akarják mondani” nekik, hogy milyen nyelven kellene beszélniük; felháborodhatnának még számos társadalmi csoport képviselői, amikor „meg akarják mondani nekik”, hogy mit csináljanak.

Talán jogos elvárás, hogy ne szóljanak bele a magánéletünkbe, ne akarják a saját kis életvilágunkat felforgatni mindenestül. Jobb békén hagyni az embereket, legyen hova visszahúzódniuk.

Nem biztos ugyanakkor, hogy aki „meg akarja mondani” kéretlenül, az tényleg „meg akarja-e mondani”.

A „ne akarja megmondani” kérdésköre ugyanis kissé bonyolultabb ennél. Egyrészt ugye feloldhatatlan a konfliktus a szólásszabadsággal – ami persze a tiltakozókra is vonatkozik. Akinek nem szabadna megmondania, annak joga van hangot adni a véleményének, amely vélemény éppenséggel arról szól, hogy miként kellene cselekednie másoknak. A tiltakozóknak pedig joga van hangot adni azon véleményüknek, hogy a megmondónak nem szabadna megmondania, mit tegyenek. Tegyük is félre ezt a szólásszabadság-dolgot, ez ugyanis mellékes és megszüntethetetlen konfliktus.

Fontosabb aspektus, hogy amikor kifejtjük, szerintünk miként kellene cselekednie a másiknak, olyankor természetesen nem akarjuk a véleményünket rákényszeríteni − mondjuk nem biztos, hogy ez a helyzet a határon túli magyarokat a többségi nyelv használatára felszólító személyiségekkel. Az ilyen „javaslatok” rendszerint nem is felszólító módban érkeznek, csak amolyan „szerintem…”-mel kezdődő megfogalmazásokban. No offense, valóban pusztán magánvéleményekről van szó.

Kifejteni azt, hogy szerintünk kinek mi lenne a dolga, talán mégsem a másik szabadságának tényleges korlátozása. Aktuális példánknál maradva: a női princípiummal példálózó személyiségek (legyenek férfiak vagy nők) egy tetszőlegesen kiválasztott hölgyet sem kényszerítenek a gyermekvállalásra – és valószínűleg ha lehetőségük lenne rá, sem tennék ezt. „Megmondani” pedig a szó teljes súlyában csak családtagjainak, esetleg rokonainak és barátainak meg beosztottainak tudja mindenki. Aztán ugye az is megmondás, ha valakit arra szólítanak fel, hogy maradjon csendben.

Elsősorban valóban magánügy a hivatásunk, illetve hogy vállalunk-e gyereket vagy nem, de azért nem teljesen, hiszen a társadalomban mégiscsak a közösség jobblétét, a közjó elősegítését célozza az, hogy milyen tevékenységet végzünk. Ha senki nem akar matek- és fizikatanárnak menni, akkor bizony azt valamiképp bátorítani kell. A kormánynak semmi köze hozzá, hogy ki megy matek- és fizikatanárnak, de az elő kell segítenie, hogy legyen elég fiatal, aki annak megy. Valamiképp a politikai közösségnek vonzóvá kell tennie a hiányszakmákat: ugyan magánügy, hogy egy konkrét személy milyen hivatást választ, az viszont közösségi ügy, hogy ne legyenek tartósan hiányszakmák.

Ez a helyzet a gyermekvállalással is: amikor egy híres ember kijelenti, hogy szerinte a legszebb női hivatás az anyaság, vagy a kormány a gyermekvállalást bátorítja, mivel demográfiai válság van, nem akar egy konkrét személyt vagy családot sem kényszeríteni semmire; és remélem, nem akarja megbélyegezni azokat, akik nem úgy gondolkodnak, ahogy ő. A híres ember szelíden elmondja a véleményét (hozzátehetnénk, hogy az anyasággal apaság jár együtt), a kormány lehetőséget teremt.

Azon hisztizni, hogy „ne mondja meg”, és „ne szóljon bele az életünkbe” valaki, akár épp egy híres ember, igazán nincs sok értelme; tekintve, hogy a legszűkebb környezetünkön túl senki nem tud beleszólni, nem tud ténylegesen beleavatkozni a mi kis életünkbe.