Illiberális kiáltvány

„A liberálisoknak – szemben a baloldaliakkal – nem a sikertelenség, hanem a siker a végzetük. Eredeti követeléseik megvalósultak, a fejlett társadalmakban közhelynek számítanak, teljes a konszenzus. A törvény előtti egyenlőség, az általános és titkos választások, a szólásszabadság, a sajtószabadság, az egyesülési jog, a mozgásszabadság, a lelkiismereti szabadság, a tisztességes eljáráshoz való jog – a nyugati és sok fejlett ázsiai társadalom alapkövei. Az ingatag értelmiségi identitásnak azonban a jogokért való harc legalább akkora támasza lehet, mint az elnyomás elleni harc, így a feladat nélkül maradt liberálisoknak új, kiharcolandó jogok után kellett nézniük.

Az egyik lehetőség az emberek egyenlőségének korlátlanul bővíthető tartalma: az eredeti, a törvény előtti egyenlőségből mára az »esélyegyenlőség« kultusza és a vagyoni egyenlőtlenség felszámolásának követelése lett (ad absurdum egyenesen az általános és egyenlő eltartottsághoz való jogig: ld. a munka nélküli alapjövedelmet). Az egyenlő méltóság elvétől pedig odáig jutottunk, hogy egyik ember a másiknak nem okozhat kellemetlen érzéseket. A Harvard híres jogi karán a diákok azt állítják, hogy a sajátjukétól eltérő nézetek, illetve bizonyos szavak elhangzása traumatizálja őket. A faji megkülönböztetés tilalmából a pozitív diszkrimináció és az »integráció« kötelessége lett.

Mára már az emberi jogok harmadik nemzedékénél tartunk, és semmi kétség, hogy nem ez az utolsó. Az eredeti szabadságjogok jó része az államot korlátozta az autonóm személyekkel szemben, a mostaniak az államot kötelezik a passzív magánszemélyek javára (pl. az egészséges környezethez való jog, a »lakhatás joga«). Azzal a problémával nem nagyon tud ez a felfogás megbirkózni, hogy az állam mögött végső soron az adófizető polgárok vannak, tehát az adófizetőket kötelezik egyre több szolgáltatásra egyre több felelősség és kötelesség nélküli ember számára.

Véleményem szerint itt találkozott a kudarcot vallott baloldal a munka nélkül maradt liberálisokkal: mindkét értelmiségi csoport identitása megingott, klasszikus szerepfelfogásuk veszélybe került; azonban nem akarták feladni világmegváltó szerepüket, amely azzal a kellemes tudattal tölthette el őket, hogy egyrészt a magasabb rendű igazságosság letéteményesei, másrészt az értetlen többséggel szemben élcsapatot képeznek, amely látja a boldogabb jövőt és az oda vezető utat. A kiút az újabb és újabb elnyomotti és jogfosztott csoportok felmutatása és a kiállás értük.

A közös gondolkodás- és beszédmód is kialakulhatott. Ennek a lényege nagyon egyszerű: bármilyen emberi konfliktus megoldásához azt kell megállapítani, hogy ki a tettes és ki az áldozat. Az áldozatnak kizárólag jogai vannak, a tettesnek kizárólag kötelességei. Ezután a konfliktus egyszerűen feloldható: a tettes teljesítse az áldozattal szembeni kötelességeit és ismerje el a jogait. A következmények: aki erős, az tettes, aki gyenge, az áldozat. Minden többség tettes tehát, minden kisebbség áldozat. Az áldozatnak felelősség híján semmilyen szerepe nem lehet egy konfliktus kialakulásában, mert az »áldozathibáztatás« lenne, ami nagyon súlyos gondolatbűn.”