„Ha valamit soha nem irigyeltem a hanyatló Nyugattól, az a sótlan-ízetlen kenyerük volt. Ha olykor ráfanyalodtam, ízig-vérig azonosulni tudtam Shakespeare Lear királyának felháborodásával, amikor – nem tudván, hogy megtagadott lánya e fondorlattal szeretné visszalopni magát apja szívébe – sótlan levest tálalt fel neki. Semmilyen körülmény közt nem tudtam, nem tudnék ugyanakkor azonosulni Brüsszel diktátumaival, ha a kifli vagy az uborka görbületét akarják előírni, vagy például azt, mennyi mákot vehetek magamhoz, ha a tésztát épp édesen támadna ízesíteni kedvem. Pár éve (boldog békeidők!) épp az ilyen központi szabályozási kísérletek groteszk voltára rámutatva támadta a Fidesz az EU-t. Mondhatni, innen jutottak el lényegében az egész társadalmi-gazdasági-politikai közösség megtagadásához. Most morfondírozhatok azon, miért is jobb nekem, ha a Kossuth téri okosok határozzák meg, mennyi sóval szeressem a kenyeret, mintha ezt brüsszeli bürokraták teszik.
Van, aki a teát forrón és cukor nélkül szereti. Én inkább langyosan, és sok cukorral iszom. Mert, ahogy ez, úgy a sózás mértéke is - akár tetszik, akár nem - a szó szoros értelemben vett ízlésbeli kérdés. És nem is szeretnék olyan országban élni, ahol nem csak a közétkeztetésben, de immár az otthonomban is meg akarják határozni, mi kerüljön az asztalra. Ajánlást bárkitől elfogadok, de senki ne mondja meg nekem a tutit. Főként azok nem, akik vizet prédikálnak és pálinkát isznak. Kabos Gyulával szólva: ha nekem úgy tetszik, engedtessék meg, hogy a hagymát is hagymával egyem.”