„A Jean-Claude Juncker vezette Európai Bizottság megalakulása után létrehozott egy tárgyalócsoportot, jelezve: tesznek erőfeszítéseket arra, hogy valamit nyújtsanak a briteknek ebben az alkufolyamatban. Brüsszelben szinte mindenki úgy látja: az EU erősebb a britekkel, s az Egyesült Királyság is erősebb az EU-n belül, mint kívül. A tengerentúli szereplők (USA, Japán, Kína stb.) is hangot adtak ilyetén véleményüknek.
Csak hát semmi sem garantálja, hogy a brit kormány „szállítani tudja” az igenek többségét, ha az EU (pontosabban: a 27 másik tagország) engedményeket tesz. Csak azt tudja megígérni a kormányfő, hogy e mellett fog kampányolni. A kormányon belül sincs egység; több minisztert is a kilépéssel szimpatizálóként tartanak számon. Az is kérdés, hogy ha ez a fejezet lezárul, egy következő miniszterelnök 5-6 év múlva nem vet-e föl újabb igényeket.
Cameron kívánságkosarában van jó pár olyan elem, amely a többiek számára is evidencia, de legalábbis közös célnak tekinthető. Ilyen, hogy javuljon a versenyképesség, az eurózóna és a nemzeti valutát használók között legyen méltányos rendezés, a nemzeti parlamentek jogai ne sérüljenek, s hogy jöjjön létre az észak-atlanti kereskedelmi megállapodás. Az ilyen »elvárások« abban segítenek, hogy a bevándorlás problémaköre ne legyen annyira domináns, tompítható legyen az éle, és hogy végezetül a miniszterelnök ki tudja kerülni a csapdát, amelyet magának állított.
A népszavazást nem Brüsszel találta ki, ezért elsősorban a brit kormány feladata megtalálni a megoldást. Ez kisebb részben szól csak a szabályozás részleteiről, a formálódó alkuról. Nagyobb részben arról szól, hogy ki tudja-e végre mondani a brit politikai elit, hogy az EU alapvetően előnyös az Egyesült Királyság számára, és a brit nemzeti érdekkel összhangban áll a működése.”