A felsőoktatás átalakítása Észtországban

„Szeptemberben kezdem a harmadik tanévemet a Tallinni Egyetem oktatójaként Észtországban. Éppen a legjobbkor érkeztem, hogy tanúja legyek egy radikális átalakításnak, ugyanis amint aláírtam a szerződésemet kiderült, hogy az intézet, amiben dolgozom gyakorlatilag meg fog szűnni, az egész egyetem átalakításra kerül.

(...)

Az észt felsőoktatás átalakítása egy olyan vita mentén zajlik, ami meglátásom szerint áthatja a felsőoktatás viszonyait Európa-szerte. Két nagy tábor vitázik egymással, a hagyományos tudományegyetemek képviselői az ún. alkalmazott-tudományok felfogásának képviselőivel. A magyarországi diskurzusban szerintem félremegy ennek a vitának az interpretációja, mert a legtöbbször (elsősorban a sajtóban) ezt úgy értelmezik, hogy vannak a haszontalan bölcsész és társadalomtudományok és ehhez képest vannak a kézzelfogható tudást (szakértelmet) és azon keresztül hasznot hozó mérnök és IT képzések.

Ugyanez a kérdés Észtországban egy kicsit másképpen kerül megfogalmazásra. Itt nem kérdőjeleződik meg a bölcsészet vagy társadalomtudományok létjogosultsága azonban komoly kritikaként és kérdésként fogalmazódik meg, hogy a jelen állapotukban ezek a képzések miképpen járulnak hozzá az országot foglalkoztató problémák megoldásához, mennyiben »alkalmazható« az a tudomány, amit egyetemeken művelnek.

A vitát nagyjából úgy kell elképzelni, hogy az országos napilapokban rendre megjelennek azok a hírek miszerint az észt felsőoktatás büszkesége a Tartui Egyetem az ilyen vagy olyan nemzetközi rangsorokban bekerült a világ 400 legjobbja közé, a média iskolája és a filozófus képzés pedig a legjobb 100-150 képzés között van. Megjelenik erre egy publicisztika ugyanabban a lapban, hogy mindez fantasztikus, azonban felmerül a kérdés, hogy ebből mi fordítódik aprópénzre, milyen módon profitál Észtország abból, hogy egyes oktatóinak tudományos közlései magas idézettséget érnek el. A tudományos teljesítmény legfontosabb fokmérője ugyanis a legtöbb rangsorban a publikációk száma és idézettsége mentén történik, a magyarhoz képest sokkal komolyabb oktatói teljesítmény mérésnek ez a fő indikátora.

Miközben az ilyen módon mért tudományos teljesítményt mindenki elismeri, komoly kritikák érik az észt egyetemeket, hogy azoknak érdemi kapcsolata nincs az őket körülvevő világgal, nagyon kevés cég, önkormányzat vagy helyi közösség profitál abból, amit egyetemek csinálnak. És itt válik élesen ketté az a gondolkodásmód, ami az egyetemek és azok funkciójának megítélését jellemzi.

Az egyik irány a hagyományos akadémikus keretek között képzeli el a felsőoktatást, aminek még a láthatóan megnövekedett hallgatói létszámok mellett is elsősorban a klasszikus tudományos teljesítmények (publikációk, nagy elméleti kutatások) mentén kell működnie, és a teljesítményt is ilyen indikátorokkal (impakt faktorok, közlések, konferenciák száma) kell mérni. Ez a klasszikus tudományegyetemek koncepciója, melyek igazodási pontjait a tudományos közélet jelenti elsősorban.

Ehhez képest a másik irányzat sokkal inkább egy társadalmi beágyazottságot vár el az egyetemektől, melyek valódi problémákra keresnek érdemi válaszokat. Ebben a felfogásban az egyetem egy kreatív műhely, ahova az ország legjobbjai özönlenek, hogy közösen dolgozzanak élő problémákon, amiket aztán közvetlenül hasznosíthatnak cégek, önkormányzatok vagy éppen maga a kormányzat. Ez lenne az alkalmazott tudományok egyetemének koncepciója, ami azonban nem osztja a tudományterületeket hasznos és haszontalan tudományokra, hanem mindegyiktől azt várja el, hogy bármilyen szinten is művelik a tudományt, az legyen képes megérkezni a hétköznapi gyakorlatba.”