Göncz Árpád halálára

„Göncz Árpád nyugodt, higgadt, kiegyensúlyozott, szerény és művelt ember volt, hű barát és igaz patrióta. Igazi hatalma nem volt persze soha, de tekintélye egyik biztosítéka volt a demokratikus magyar köztársaságnak – amely vereséget szenvedett, majd megszűnt. A felé áradó, majdnem osztatlan szeretet megmutatta, hogy mindennek ellenére azért sokan sejtették, hogy ez a bukás: veszteség. De nem kell azt füllenteni, hogy „mindenki elnöke” volt. Nem. Nem volt az új horthysták elnöke. Nem volt a mostanság népszerű neonyilasok elnöke. Nem volt – mint annyian – a demokratikus köztársaság árulója.

És persze nem tartott azokkal se, akik (mint én) elfordultak a polgári demokráciától s a liberális kapitalizmustól.

Hűséges volt – egyre magányosabban – a demokratikus köztársaság alapító eszméihez és népbarátnak, plebejusnak, együtt érzőnek megálmodott, félig-meddig képzelt gyakorlatához. Második hivatali idejében egyre passzívabb, egyre hallgatagabb lett. A lánya a szocialista párt külügyminisztere volt. Ő nem mondott erre nyilvánosan semmit, de nyilvánvalóan nem ellenezte. Az, ami most van, az már nem volt az ő jelenkora. Az ő csöndje mondta el ékesszólóan, hogy 1989 szelleme elhallgatott. És vele együtt 1956-é és 1945-é és 1918-é és 1848-é. A demokratikus lázadások és a demokratikus gondolatok korszaka véget ért. Itt immár mások harcolnak másért.

Mint a gyászolók mindig, benne magunkat siratjuk.

A történelem nem ért véget, de Göncz Árpád halála arra késztet bennünket, hogy megálljunk egy pillanatra. S kimondjuk, hogy kár érte. Kár, hogy meghalt Árpád, kár, hogy meghalt a 89-es demokrácia. Árpád csak most, a polgári demokrácia már régen.”