És akkor mi van?

„A szocialisták tényleg ügyetlenek, kétségbeesetten keresik azokat a témákat, amelyekben ráígérhetnek a kormányra, olykor a konstruktív ellenzék szerepében tetszelegnek, máskor lebénulnak a pofátlanságok sorozatától.Már-már eszközeik, forrásaik, alkotó holdudvaruk sincs ahhoz, hogy fölépítsenek egy közbeszédbe ékelődő mondandót. Tény, hogy nemszeretem ellenzéki társaik sokszor leleményesebbek, néha képesek belecsapni a lecsóba, csak hát lassan vége a lecsószezonnak. Kiderült, hogy a civilek egymással is nehezen jönnek ki, nem hogy bemásszanak bármelyik párt védőszárnyai alá, amit ellenoldalon a CÖF, valamint néhány mókás érdekvédő karikatúra-szerűen megcsinál.

És? És akkor mi van? Semmi sincs? De van. Elkeseredés, méreg, félelem, zsibbadt apátia. Hogy ezt a mixet az oldalukon tébláboló pancservilág vagy a rezsim sűrűn ismétlődő »attrakciói« állítják elő – nehéz vegyelemezni. Mindenesetre ez utóbbiak azt sugallják, hogy nincs határ, mindent mindenkivel mindig megtehetnek. Kebelbarátainkkal is, ha renitenskednek (az ország helyett netán ők akarják megvédeni maradék szuverenitásukat), hát még veletek.

Van miért kígyót-békát kiáltani az ellenzékre, de mit tegyen? Ott kéne hagynia az önmaga paródiájába fordult parlamentet? De hát az utca sem az övé. Polgári engedetlenség? Egy-egy fölbukkanó, bátor arccal, most épp a fekete ruhás nővérrel? Le kellene cserélni elnököt, elnökségeket? Ez a gárda már nem sokat próbált, kiöregedett, hátra tolható, valamiféle egzisztenciát felmutató emberekből áll – nekik nem Audi-kulcsokat kell asztalra tenni, hanem meg kéne valamiből élniük. Miből, hogyan? Gúnyolódhatunk, hogy ott és úgy, ahogy tudnak, anyagmozgatói, bérszámfejtői hely nincs a tiltólistán. Tény, legtöbbjük a megmaradás forgatókönyveit írja magának.”