Dicsőség, felelősség

„Adódik a következtetés, az egykor lóra termett magyar ember ma már, az indiánok dicsőségét elorozva, kajakban és kenuban érzi igazán jól magát. Ennél persze összetettebb a kérdés. Magyarország egyfelől páratlanul gazdag kajakozásra alkalmas természetes vizekben, kiváló az infrastruktúra – nem véletlen, hogy az új kajakkirály, a Milánóban ötszáz és ezer méteren is győztes dán René Holten Poulsen egész nyáron Szolnokon készült magyar edzőpartnerekkel –, a sportág idehaza az utánpótlás-korosztályoktól kezdve a szabadidős rétegen át a profi versenyzőkig rendkívül jól szervezett, élő a hagyomány, szervesen egymásra épülnek a generációk. Másfelől azt se hallgassuk el, a kajak-kenuban a mai napig elenyésző a pénz, nincs pénzdíjas Világkupa-sorozat, a multik nem tolonganak, hogy kajak-kenusokkal reklámozzák termékeiket – a magyar versenyzők éppen azért képesek évről évre kiemelkedő eredményeket elérni, mert a sportág anyagi és erkölcsi támogatottsága kirívóan nálunk a legmagasabb. Miközben nyilván az a cél, hogy ennek a gyönyörű sportágnak a népszerűsége világszerte emelkedjen, azt is látni kell, a magyar sikerek folytonossága addig biztosított, amíg fenn tudjuk tartani a kivételezettségünket. Ki tudja, még meddig.

Miért is? Az ördög ügyvédjének kérdésére nyilván nem kielégítő felelet: azért, hogy évente egy hét végén vörösre tapsolhassuk a tenyerünket, s könnyes tekintettel büszkén kihúzhassuk magunkat; ettől nem lesz jobb az életszínvonal, nem nő a GDP. Az esztendő mind az ötvenkét hetében bizonyítani kell a rátermettséget testi, lelki értelemben egyaránt, társadalmi szintű hasznosságról csak ekkor beszélhetünk.

Szintén vasárnap esti élmény. Miközben büszkén vontunk mérleget, a szövetség kommunikációs igazgatóját az egyik kereskedelmi televíziótól hívták. Stúdióvendégeket kerestek – de nem ám a huszonhárom friss világbajnoki érmes sorából. Hanem a kokainbotrányból kifolyólag.

A siker nem csak dicsőséggel, felelősséggel is jár.”