„A csatlakozási folyamat tudatos (majd másfél évtizednyi) elhúzása, a »mélyítés vagy bővítés« dilemmája jól jelezte, hogy Nyugat-Európa időt akart nyerni. Előbb a cégeiknek kellett szemrevételezniük, s a maguk szempontjai szerint (piacszerzés, olcsó munkaerő, stb.) integrálniuk a terepet, a politika csak ezután következhetett. Nem kétséges, a tényleges csatlakozás aztán számos – kölcsönös – előnnyel járt, de Közép- és Kelet-Európa társadalmai ebből vajmi keveset érzékeltek, a javát lefölözték gazdasági és politikai elitjei.
Ráadásul mindez az Uniót se nagyon lendítette előre, versenypozíciói nemigen javultak ettől. Mi több, a globalizáció mára eredményesen zilálja már szét a régi tagországokat is, manapság már nemcsak a nyugat-kelet, de az észak-dél kérdés is erőteljes törésvonal, aminek már semmi köze sincs a korábbi ideológiai megosztottsághoz, viszont a hagyományos kulturális (vallási, mentális) különbségekhez annál inkább.
Az integrációnak máig nincs tehát válasza sem a globalizációra, sem az európai társadalmak eltérő szociális viszonyaiból fakadó feszültségekre. Egy spanyol napilap nemrég föl is tette a klasszikus kérdést: quo vadis Európa, azaz Európa, merre mész? Hiszen az Unió jelenlegi vezetése olyan, az európai fejlődés specifikumát, másságát gyengítő választ erőltetne rá a kontinensre, amely maga is része, okozója a bajnak: a társadalmi szempontokat rigorózusan mellőző neoliberális gazdaságpolitikát. Frau Merkel, a világ leghatalmasabb asszonyaként (apropó, megint van »német kérdés«...) a minap ennek jegyében kényszerítette térdre a görögöket, meglehet persze csak átmenetileg.
Mert nincs kizárva, hogy esetleg felállnak, s talán nem csak ők egyedül.”