„Sajnos az állatvédelem egy mostoha, a napi szinten megjelenő embereket érintő egyéb élet- és szabadságellenes hangulatban teljesen eltörpülő, de soha véget nem érő küzdelemnek tűnő eszme és tevékenységi rendszer, és feltételezhetően az is marad, amíg az emberek nem állnak készen a boldogulásra, azaz arra, hogy mind egy szálig boldogságban, egészségben éljenek. Viszont mielőtt egy ámennel befejeznénk itt, hadd jegyezzem meg, hogy kétségtelenül, mi mindannyian, akik kényszerűségből foglalkozunk politikai kérdésekkel, kényszerűségből illeszkedünk egy teljesen beteg állam társadalmába és szociális rendszerébe, továbbra is szívvel-lélekkel kiállunk minden félreértett, radikális vagy mezei állatvédelmi ügyben, és ha mi nem is sütünk szó szerint bélyeget magunkra, tiszteljük és elismerjük azon figyelemfelhívások létjogosultságát, ahol emberek csoportjai fellépnek az állatok kínzása, bántalmazása ellen.
Végezetül most azt szeretném kérni, hogy szólaljanak meg minél többen, és mondják el, mit gondolnak azok, akik magukat radikálisnak vallják, különös kíváncsisággal fordulva azon szervezetek, mozgalmak, csoportosulások felé, akik nevükben vagy tetteikben felvállaltan radikálisak. Ha semmit, akkor itt a pont. A kérdés kivesézve, a megoldás véleményem szerint az, ha civil ügyekben, olyan szociális területen, amelyben az általunk védelmezettek teljesen kiszolgáltatottak és védtelenek (gyermekjóléti, állatvédelmi és egyes egészségügyi területeken, például a fogyatékkal élőkkel kapcsolatban) inkább egyáltalán ne, vagy mindig indoklással használjunk olyan jelzőket, amelyek félreérthető politikai beágyazottságára gyanakodhatunk, hiszen jó ügyünk szolgálatát kisebbíti, ha az általunk támogatni kívánt rétegről elvonjuk a figyelmet egy szerencsétlenül megválasztott jelzővel, és egy apróság miatt teljesen értelmetlenül kiherélve missziónkat elveszítünk egy fontos csatát. Engedjük, hogy beszéljenek maguk a tettek, a média pedig lesz szíves önkényes minősítések nélkül tényszerűen beszámolni ezekről a tettekről.”