Top 10: a magyar futball gazdasági bevándorlói

„2. Glenn Helder

Az MTK Arsenalt is megjárt depressziós és szerencsejáték-függő holland válogatott ex-sztárja, aki már túl volt egy öngyilkossági kísérleten, mire a stricifrizuáráját elhagyva, hidrogénezett hajjal és nem különben leszívott tudással megérkezett a Hungária körútra. Az ilyen karrierek vége szokott lenni egy viszony Brigitte Nielsennel, a kék-fehér klubnál azonban még láttak fantáziát benne, amikor Várszegi Gábor Fotex-vezér egyértelműen a BL-be jutást tűzte ki célul. Ettől 1997-ben csak az fosztotta meg az akkori magyar kirakatcsapatot, hogy 3-2-es vezetésnél elment az áram a Rosenborg ellen, az 1999-es, toronymagasan megnyert bajnoki cím után tehát okkal bizakodtak a példátlanul megerősített, Illés-Egressy-Preisinger-Kenesei-Ilea-támadósorral büszkélkedő testgyakorló körnél, hiszen a nevezett csillagos ötösnek már a gondolata is egy tenyéréllel végrehajtott torokcsapással ért fel az ellenfél védőinek, ha követték a Gól, gól, góóólt. De a legnagyobb húzásnak Henk ten Cate importálása tűnt, aki aztán emlékezetes „Nyugat-Kelet”-csikkpárbajokat vívott a kispadon Marlboro Lighot-szívva a P20-ra esküdő Sztanko Poklepovics Fradi-mesterrel. Köztudott, hogy a magyar bajnokságban mindig az MTK játszotta a legeurópaibb értelemben vett focit, mivel már akkor külföldi edzőt hozattak és intelligens, rövidpasszos játékkal operáltak száz évvel ezelőtt, mikor a többi magyar csapatnál még mindig a primkó „rúgd és fuss” dívott, nem hiába írta Ady, hogy a zsidóság a magyarság kovásza. Henk ten Catére várt a feladat, hogy a magyar bajnokcsapatot a Balkánról Nyugat-Európába vezesse, vagy legalábbis, hogy átállítsa emberfogásról területvédekezésre. A holland edzővel egy csomagban érkezett hazánkba az Európa-klasszisként beharangozott szélső, aki azonban csak a Richtofit sportkrém ízét hagyta a szánkban meg a fizetését a kaszinókban. Az első tétmeccsükön a saját lábukban eleső Youtube-hercegek nem buknak akkorát, mint amekkorát a megváltóként várt Helder hasalt, akiről hamar kiderült, akkor se lenne haszontalanabb, ha az egyik lába helyett még egy fasz van, de legalább nem mondhatjuk, hogy elégedett volt magával, hiszen tán azóta is depresszióval kezelik. A Bon Bon együttes MTK-indulója nem demoralizálta annyira a kék-fehéreket, mint a Croatia Zagreb elleni bukott BL-selejtezőn is brillírozó, kodeint rágó roncsember egy-egy látványosnak szánt megmozdulása. Nem lepődnénk meg, ha kiderülne, eztán már minden meccs előtt megmotozták, nem visz-e föl pisztolyt a pályára, hiszen már rég túljutott azon a szinten, hogy helyrejöjjön egy Dr. Csernus-üvöltéstől.

1. Pavol Durica

Ha az emberi elme csodájának jelképe a huszadik század legszebb pillanatának választott holdraszállás, a Bacelonáé Xavi, a budapesti street foodé meg a girosz pitába, mehet bele minden, akkor a magyar fociban megforduló gazdasági bevándorlók emblémája Pavol Durica mozdulata. Ő az NB I Gavrilo Principje, aki egyszer sült el, de akkor igazán nagyot szólt. A szlovák ember a Videoton alkalmazásában állt, amikor a Debrecen elleni Magyar Kupa-meccsen minden idők legértelmezhetetlenebb, legfelfoghatatlanabb, legindokolhatatlanabb mutatványainak egyikét végrehajtotta. Az egyetemes labdarúgás antitézisét konstruálta a Hajdúságban. Nem írunk róla, mert nem tudunk. Van pillanat, amikor a szavak erejében, a mondatok radikalizmusában, önmaguk szintaktikai tikitakájában végzetesen hívő emberek is feladják. Mert nem lehet leírni a leírhatatlant. Dante is elcsuklott, mikor meglátta Istent, noha ő azért mégse Zombori Sándorral játszott egy csapatban a kifejezőerő gyepén. Ez az öngól ugyanis a közgazdaságtani bevándorláselmélet magyarfocit elemző esettanulmánya. A felvételen Magyarország szerepében Pavol Durica.”