És mi csak építjük a kerítést…

„Kilencmillió új ember egy olyan kontinensen, amelynek 502 millió lakosa jogosan aggódik azon, hogy 35 év múlva a legfejlettebb országok társadalmaiban egy keresőképes emberre már két eltartott jut majd, és hogy ez az arány – várhatóan - azt követően is folyamatosan romlik. Egy olyan társadalomban, ahol a kétsebességes Európa fejletlenebb részein komoly gondot okoz az oktatási rendszerek átfogó reformjának hiánya és azok nehézkes finanszírozása. Ehhez képest itt kopogtatnak az ajtón olyanok, akik túléltek egy több ezer kilométeres utat, amelynek egy részét egy életveszélyes hajón, másik részét gyalog tették meg. Nem volt számukra lehetetlen. Az életükért küzdöttek. Eleddig sikeresen. De a magyar kormány azt üzeni nekik, hogy ez talán nem is a neheze volt... 

Van köztük orvos, fogorvos, informatikus, közgazdász, ápolónő, dadus és kőműves is. Nem homogén massza a társadalmuk. Hasznos fogaskerekeivé válhatnak az öregedő európai társadalomnak, akiket sem oktatni, sem felnevelni nem kell már, de még gyermekgondozási segélyt sem kellett utánuk fizetni. Még üzletnek is jó lenne, ha már a humánus részét nem akarja észrevenni a magyar kormányzat. Felteszem a kérdést, hogy félmillió hiányzó emberrel ki fog például itthon adót fizetni... De amit most látunk, az nem más, mint a rettenetes gazdasági-társadalmi és politikai helyzet által teremtett feszültség, amely bennük nem az embert látja, hanem az éhes szájat. Nem a lehetőséget látja, hogy lehetnénk békében élő szomszédok, akik közösen járulnak hozzá a gazdaság erősödéséhez, hanem olyan „lelenceket”, aki koszosak és büdösek. No meg nincs jó ruhájuk.

De hát hogyan lenne? Épp egy akkora út áll a hátuk mögött, amilyet az egyetem után parlamenti első munkahellyel elkényeztetett kormánypárti többség jó része sem fizikálisan sem lelkileg nem bírna ki. A menekültek kitörő örömmel fogadják a fogkefét és a tisztálkodó szereket – nyilván ezek fogynak el először az egy szál hátizsákból, amelyet magukkal hoztak. Miért lenne jó cipőjük, amikor több országot gyalogoltak benne végig, porban, esőben, szélben, kánikulában, poros úton, vagy éppen aszfalton, esetleg térdig érő gazban?

Hatvankétezer ember. Nagyjából ennyi a regisztrált menekült Magyarországon (és most hagyjuk is, hogy hányan tartózkodnak közülük még egyáltalán idehaza, hiszen a legtöbbjüknek esze ágában sincs itt maradni). Hatvankétezer sors. Sorsok. És ez a társadalom hagyja, hogy a kormány csak a kopott cipőt és a szakadt ruhát láttassa belőlük. Ismeretlen, óriási veszélyforrást. Nagy árnyékot. Előre is felelősöket, hogy miért olyan rossz nekünk. Vajon hogyan érkeztek meg az USA-ba a mi ötvenhatosaink? Hogy nézhettek ki a legszerencsésebb zsidó családok, akiknek sikerült elmenekülni a haláltáborok gyilkoló gépezetei elől? Vajon ők kifogástalan kézipoggyásszal és ábrázattal értek partot? Vagy csak azért voltak szerencsések, mert nem Magyarország volt az, amely a biztonságos terület kapuját jelentette számukra? Mindenki döntse el maga.”