Európa esete a kapukulccsal

„A 2010-es választás óta eltelt időben Orbán Viktor kormányainak a fenti, teljesen új feltételek között kellett Magyarország helyét megtalálnia. Meg kellett értenie és értetnie, hogy a neoliberális gazdaságpolitika egyeduralma megszűnt, és hogy a válságra nincs a nyugati világnak egyetlen, mindenhol használható receptje. A válságkezelés első pillanataiban kiderült az is, hogy az euróövezeten kívüli országok kevesebb szolidaritásra számíthatnak Európától. Azt is azonnal megértettük, hogy a német gazdasági szereplők által diktált és kikövetelt megszorító politika nem képes a növekedést beindítani, és nem fog minket kisegíteni az adósságspirálból. Egyértelművé vált, hogy csak magunkra számíthatunk, és a mi feladatunk, sőt kötelességünk, hogy kilábaljunk a válságból. Ennek előfeltétele volt a választópolgároktól kapott kétharmados felhatalmazás, mely hatalmas, senkivel meg nem osztható felelősséget és egyben lehetőséget is jelentett. Erre támaszkodva lehetett azt az unortodoxnak nevezett gazdaságpolitikát beindítani, amelynek sikere ma már önmagáért beszél. Ez a gazdaságpolitika azon túl, hogy precedenst teremtett, súlyos érdeksérelmet okozott azoknak a gazdasági szereplőnek, akik túl régóta voltak arra berendezkedve, hogy a »vadkeleten« annyi extraprofitot szerezhetnek, amennyit nem szégyellnek. És ők nem könnyen pirulnak. Az orbáni gazdaságpolitika igazi bűvészmutatvány volt, egyaránt igényelt bátorságot, kreativitást, kitartást, türelmet, eltökéltséget és jó idegrendszert. Hazánk külpolitikai mozgásterét ugyanakkor az első időtől fogva igencsak beszűkítette, hogy az erre érkezett erőteljes támadásokat kivédje. Ezt megnehezítette a kommunikációs szempontból végiggondolatlan és előkészítetlen médiatörvény, amit ellenlábasaink, hazai segédcsapataik segítségével, kíméletlenül felhasználtak ellenünk. Ballib megmondóembereink egy része ugyanis hajlamos arra, hogy mindig a gazdag és hatalmas külföldiek pártjára álljon, amint valaki határozottan és bátran kiáll a magyar érdekekért. Ettől kezdve az érdekeiket védő véleményzsoldosok a sajtószabadság és a demokrácia védelmezőiként tüntethették fel magukat és uniós lobbistáikat velünk szemben.

2010 után nem csak a gazdaságpolitikában kellett a saját utunkat megtalálnunk, de végig kellett gondolnunk azt is, hogy a megváltozott globális világ milyen lehetőségeket nyit meg a számunkra. A keleti nyitás politikája egyszerre reagált a geopolitikai erőtér többpólusúvá válására, az unió külpolitikai arcnélküliségére, valamint a közös energiaprojektek kipukkadására. Látómezőnkbe visszakerültek az azóta ugyancsak függetlenné vált egykori szovjet tagköztársaságok, és megkezdődött a kölcsönös előnyök feltérképezése. Ezt a törekvést a ballib média persze gúnyos kioktatással nyugtázta, és nem mulasztotta el számon kérni például a kazah demokrácia állapotát a magyar kormányon – mit sem tudva arról, hogy a magyar demokráciáért oly nagyon aggódó Hillary Clinton és férje milyen szoros és jól fialó kapcsolatokat ápol a kazah elnökkel. A regionális együttműködés szükségességét felismerő külpolitikánkat nem zavarta meg az a jól előkészített és ezért sikeres és eredményes intézkedéssorozat, amelynek következtében többszázezren kaphattak a kettős állampolgárság lehetőségével élve magyar útlevelet. Kínára és a távol-keleti kistigrisekre is kezdtünk olyan szemmel nézni, mint ahonnan lehet és van is mit ellesni, amellett, hogy gyümölcsöző kapcsolatokat is kialakíthatunk velük. Kína hatalmas erővel robbant be a globális játéktérbe, nyugatosodása mára egyértelművé vált és igencsak feladja a leckét. Ma még nem tudjuk, milyen szerepet követel majd magának az ősi kínai és a modern nyugati civilizációt ötvözni képes Kína, mely egyre szorosabbra fonná kapcsolatait Európával, de hogy törni kell a fejünket a válaszon, az nyilvánvaló.

Az Orbán-kormány innovatív kormánynak bizonyult. Egy olyan magyar modellt dolgozott ki és ültetett át a gyakorlatba, ami működött és sikeresnek bizonyult, és amelyet a választópolgárok döntéseikkel többször is visszaigazoltak. Óriási dolog ez. Hiszen sok igencsak elkényelmesedett jóléti ország legfőbb problémája épp az, hogy képtelenek az újításra, és nem tudják elengedni azokat az intézményeket, módszereket, amelyek a múltban működtek, de mára túllépett rajtuk az idő. Elitjeik előkelő helyezéseket érnének el a valóságvisszautasítás világbajnokságán.”