Békét találni a földi pokolban – Saul fia

2015. május 26. 14:20

A Saul fia olyan dolgokat mutat be az ember természetéről, amelyeket kényelmetlen látni. Nem facsarja ki a szívet, hanem gondolkodásra kényszerít. Mind tudjuk, hogy elkerülhetetlen a vég, az ember lelke viszont a földi pokolban is képes lehet megtalálnia a békét.

2015. május 26. 14:20
Szelli
Mandiner

saul_fia.jpg

Mindenki az elsőfilmes Nemes Jeles Lászlóról beszél: de vajon tényleg tudott maradandót alkotni és újat hozni a holokausztfilm-iparba (sic!) egy sonderkommandós rab pokoljárásának története? A válasz egyértelmű igen: a 68. cannes-i filmfesztiválon négy díjat is bezsebelő, ezzel pedig a magyar filmgyártás harminc éve legnagyobb sikerét hozó Saul fia kivételesen nagyszerű és fontos film.

Kate Winslet pár évvel ezelőtt azzal viccelődött, hogy majd egy holokauszt-filmmel biztosan nem marad újra hoppon, hanem végre kap egy Oscart − és lőn, összejött egy háborús bűnökkel terhelt volt náci nő megformálásával A felolvasóban. Hogy aláhúzzam az egyértelműt: a második világháború kedvelt, ám egyszersmind őrülten nehéz filmes téma, mert gyakorlatilag már mindent láttunk. 1946 óta készülnek a holokausztot megjelenítő, érintő, feldolgozni próbáló alkotások. Orson Welles ebben a műfajban is úttörő volt (The Stranger című filmjében először láthattunk jeleneteket koncentrációs táborból), de mindannyian az unásig ismerjük a Schindler listáját, a Sorstalanságot, A zongoristát, a Sophie választását, Az élet szépet, A napfény ízét; de talán még Sidney Lumet, Stanley Kramer, Andrzej Vajda, Agnieszka Holland, Costa-Gavras (…) filmjei sem teljesen ismeretlenek a témában.

Tény: a második világháború borzalmairól születtek már jobb-rosszabb mozgóképek és továbbra is születni fognak. A szalonnácik gyengébbek kedvéért: ez azért van így, mert a második világháború hagyatékának feldolgozása még mindig folyamatban van. Szembe kell nézzünk mindazzal, amelyre hamarosan már a túlélők sem emlékeztetnek majd, hogy soha többé ne történhessen meg mindaz, amely bebizonyította, hogy mennyire tud romlott lenni az ember. A felvilágosodás utáni Európa polgárainak felelőssége van hatmillió ember intézményes meggyilkolásában, erre pedig emlékeznünk kell, akárhányszor elfelejtenénk, akárhányszor elkapnánk egy-egy ártatlannak tűnő, ám valahol mélyen gyökerező rasszista megjegyzést.

A Saul fia nem egy kontraproduktív, politikával átitatott, hatásvadász holokauszt-memo. Nem arról szól, hogy gyerekek, nézzétek végig az elképzelhetetlent, aztán jó mélyen szálljatok magatokba. Nem tolja bele a halottakat a néző arcába, nem látunk síró áldozatokat, szenvedő időseket és gyerekeket a gázkamrákban; és egyetlen német tiszt sem kezd Chopin-t zongorázni benne, miközben a kamera a főszereplő könnyektől homályos szemeire közelít. 

nemes_jeles_laszlo.jpg

Nemes Jeles László (Fotó: MTI)

Nemes Jeles László Cannes-ban a zsűri nagydíját kiérdemlő filmje  ahogy már sokan megírták – újat akar és tud is mutatni. Először is azzal, hogy eltér a megszokott holokauszt-narratívától, amely a túlélést helyezi fókuszpontjába. A megsemmisítő táborokban a foglyok közül kiválasztott, majd pár hónapig az SS által gázkamrákban, égetőkben dolgoztatott, erkölcsileg igencsak vitatott felelősségű sonderkommandóról már korábban is készültek filmek. Az 1987-es, Szökés Sobiborból című alkotás a sonderkommandósok történetének két sikeres szökése közül érinti az egyiket. Az 1943. október 16-i eseményről 2001-ben egy dokumentumfilm is készült Claude Lanzmann, a maratoni, kilenc órás Soá alkotójának rendezésében, amely szintén Cannes-ig jutott.

Nemes Jeles azonban nem dokumentumfilmes, de nem is a sonderkommandósok lelki életéről kívánt erkölcsi drámát forgatni. A Saul fiának nagyszerűsége abban rejlik, hogy puritán és nyers, de semmit nem rág a néző szájába; mindenből csak annyit láttat, amennyi tovább gondolásra készteti a nézőt. Meg is mutat és nem is. Merész lépés volt, amikor a rendező Erdély Mátyás operatőrrel közösen úgy döntött, hogy 35 mm-re forgatja a filmet. A színek kontrasztjával és a mélység-élességgel való játék azonban olyan élményt eredményezett, amelyet a digitális technika nem tudott volna: a 4:3-as képarány azt üzeni nekünk, hogy itt nincs tág horizont, nem lehet sehová elmenekülni, elbújni. Azt látjuk, amit Saul lát; a kamera úgy követi minden lépését, mintha mellette lépkednénk a földi pokolban; ha hirtelen berobban valaki a képbe, minket is meglep.

A cselekmény egy olyan rabról szól, akit a film 107 perce alatt a legkevésbé sem ismerünk meg: nem tudjuk meg, milyen ember volt, mielőtt a lágerbe került volna. Sőt: egyetlen szereplőhöz sem kerülünk közel, miközben működés közben, szinte gyárszerűen látjuk a holokausztot. A film az első pillanattól beszippant, folyamatosan halljuk a kiabálást, a sikolyokat (a filmben minden szereplő a saját nyelvén beszél, összesen nyolc nyelvet hallhatunk), a kemencék tüzét, a takarítók súrolását, a fegyverropogást. Az igazi kép ezáltal a néző fejében bontakozik ki, a kamera nem „kukkol”, nem mutat obszcén vagy brutális jeleneteket – mivel Nemes Jeles pontosan tudja, hogy ennyi épp elég; hiszen a képzelet mindig sokkal szörnyűbb, mint amit a film eszközeivel képes volna megmutatni.

A címszereplő társaival együtt gépiesen végzi munkáját, tereli a vetkőzőbe az újonnan érkező „szállítmányt”, azaz a következő turnust a gázkamrákba. Hogy emberileg elviselje, nem néz a szemükbe, a kamera a vetkőző áldozatok szegycsontját pásztázza. A sonderkommandósokat pár hónapig dolgoztatták a táborokban, mielőtt őket is megsemmisítették volna, Saul pedig mindaddig félelemtől engedelmes robotként teljesít, amíg felfedezni nem véli egy gyerekben a saját fiát. Innentől kezdve viszont egészen más pályára áll: egyetlen célja tisztességesen eltemetni a fiút. Semmi más nem érdekli, sem a küldetés reménytelensége, sem pedig a még élő társainak és saját életének veszélybe sodrása.

Könnyen elcsúszhatott volna az egész mozi a címszereplőn, viszont a Sault alakító Röhrig Géza szinte nem is játszik, hanem gyakorlatilag a filmben él és eggyé válik karakterével. Ritkán tapasztalható elsőfilmes rendező esetében olyan tudatosság, mint amellyel Nemes Jeles nyúlt ehhez a kivételesen érzékeny témához, válogatta ki színészeit és szorította korlátok közé filmjét.

A nézőnek magával kell elszámolnia, mielőtt bekövetkezne az elkerülhetetlen, mert itt nincs hová nézni: a Saul fia olyan dolgokat mutat be az ember természetéről, amelyeket kényelmetlen látni. Nem facsarja ki a szívet, hanem gondolkodásra kényszerít. Mind tudjuk, hogy elkerülhetetlen a vég, az ember lelke viszont a földi pokolban is képes lehet megtalálnia a békét.

 
az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 196 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Viator
2016. július 13. 11:43
„a második világháború hagyatékának feldolgozása még mindig folyamatban van. Szembe kell nézzünk mindazzal... hogy soha többé ne történhessen meg mindaz, amely bebizonyította, hogy mennyire tud romlott lenni az ember.” Egy szokásos hazug érv amellett, hogy miért van szükség n+1 holokauszt-filmre. Az ember romlottságára a jelenben is számtalan példát látunk, lásd az Iszlám Állam keresztények ellen végrehajtott brutális tömeggyilkosságait, vagy az izraeli hadsereg által a palesztin polgári lakosság ellen elkövetett háborús bűncselekményeket. Ezek a filmek nem a háború feldolgozását segítik, hanem azt sulykolják, hogy a háború áldozatai közül egyedül a zsidóké számít, az összehasonlíthatatlan, egyedi, más mint a magyaroké, németeké, oroszoké, lengyeleké, és ezért, mint az áldozatok utódainak a jelenben mindenhez joguk van. (Vö.: aki kritizálni meri őket az automatikusan antiszemita és náci, noha ugye... A cikk írója is megjegyzi, hogy aki túlzásnak érzi a holokausztozást, az szalonnáci.) „A felvilágosodás utáni Európa polgárainak felelőssége van hatmillió ember intézményes meggyilkolásában”. Ez bizony náci duma. Nincs semmi felelősségünk mások múltbeli cselekedetei miatt. Nem vagyunk bűnösök pusztán azért, mert Európában születtünk. És mivel nem vagyunk felelősek semmiért, ami 70 éve történt, ezért nem is tartozunk a zsidóknak semmivel!
balbako_
2016. március 01. 09:39
70 évvel az események után - amiről az alkotók és a műítészek is csak hallhattak - elővenni és újrarágni egy lecsupált csontot nagy merészség. Viszont a téma, ha nincs más holokausztfilm a zsűrinél biztos befutó. Hát egyszer csak vége lesz ennek is....Ami biztos én nem nézem meg.
Felhasználó név
2016. január 28. 18:08
Ja!!! Itt te meg a rabbid mondjàtok meg, hogy mit csinàljanak a gojok?
VerdbenekhyKeményFarkas
2016. január 28. 18:08
"Az év minden napjàn lehajtott fejjel kell jàrni?" Neked igen! "A 2016-os év milyen zsido megemlékezés lesz...?" Ne érdekeljen!Neked semmi közöd hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!