Mindenki az elsőfilmes Nemes Jeles Lászlóról beszél: de vajon tényleg tudott maradandót alkotni és újat hozni a holokausztfilm-iparba (sic!) egy sonderkommandós rab pokoljárásának története? A válasz egyértelmű igen: a 68. cannes-i filmfesztiválon négy díjat is bezsebelő, ezzel pedig a magyar filmgyártás harminc éve legnagyobb sikerét hozó Saul fia kivételesen nagyszerű és fontos film.
Kate Winslet pár évvel ezelőtt azzal viccelődött, hogy majd egy holokauszt-filmmel biztosan nem marad újra hoppon, hanem végre kap egy Oscart − és lőn, összejött egy háborús bűnökkel terhelt volt náci nő megformálásával A felolvasóban. Hogy aláhúzzam az egyértelműt: a második világháború kedvelt, ám egyszersmind őrülten nehéz filmes téma, mert gyakorlatilag már mindent láttunk. 1946 óta készülnek a holokausztot megjelenítő, érintő, feldolgozni próbáló alkotások. Orson Welles ebben a műfajban is úttörő volt (The Stranger című filmjében először láthattunk jeleneteket koncentrációs táborból), de mindannyian az unásig ismerjük a Schindler listáját, a Sorstalanságot, A zongoristát, a Sophie választását, Az élet szépet, A napfény ízét; de talán még Sidney Lumet, Stanley Kramer, Andrzej Vajda, Agnieszka Holland, Costa-Gavras (…) filmjei sem teljesen ismeretlenek a témában.
Tény: a második világháború borzalmairól születtek már jobb-rosszabb mozgóképek és továbbra is születni fognak. A szalonnácik gyengébbek kedvéért: ez azért van így, mert a második világháború hagyatékának feldolgozása még mindig folyamatban van. Szembe kell nézzünk mindazzal, amelyre hamarosan már a túlélők sem emlékeztetnek majd, hogy soha többé ne történhessen meg mindaz, amely bebizonyította, hogy mennyire tud romlott lenni az ember. A felvilágosodás utáni Európa polgárainak felelőssége van hatmillió ember intézményes meggyilkolásában, erre pedig emlékeznünk kell, akárhányszor elfelejtenénk, akárhányszor elkapnánk egy-egy ártatlannak tűnő, ám valahol mélyen gyökerező rasszista megjegyzést.
A Saul fia nem egy kontraproduktív, politikával átitatott, hatásvadász holokauszt-memo. Nem arról szól, hogy gyerekek, nézzétek végig az elképzelhetetlent, aztán jó mélyen szálljatok magatokba. Nem tolja bele a halottakat a néző arcába, nem látunk síró áldozatokat, szenvedő időseket és gyerekeket a gázkamrákban; és egyetlen német tiszt sem kezd Chopin-t zongorázni benne, miközben a kamera a főszereplő könnyektől homályos szemeire közelít.