Orbán Viktor személyes képviselője?

Nagy István végül is kilépett a Fidesz-káderekre egyre jellemzőbb szürke zónából és vallott a Mandineren. Van értelme tehát nyilvánosságot követelni azoktól, akik közpénzek felett rendelkeznek, fontos közfunkciókat töltenek be, sőt, az egész ország képviseletében lépnek fel, mégha nehezen hihető is, hogy valóban az országot és nem a Fidesz vezetőinek, üzleti köreinek érdekeit képviselik.

Az már csak járulékos hozadéka a közvélemény nyomásának, hogy a kikényszerített nyilvánosságból világossá válik, kik is ezek az új megbízottak. Azóta csak a kérdések sorjáznak.

Nagy István – szinte rejtői hősök pályáját megrajzoló – számos zavaros elemet tartalmazó életrajzából kiderül, hogy lojalitása egész életében a nagy nemzetközi pénzügyi intézményekhez, a bankvilághoz kötötte. Hm. Hogy is van ez a bankárellenes hozzáállás a mai magyar kormány és személyesen a miniszterelnök részéről? Idézetek sora bizonyítja a „spekulánsokkal, brókerekkel” szembeni indulatait. Kettős beszéd, kettős mérce? Ki szokta éppen ezt, a kettős mércét kifogásolni, ha éppen a kommunikációs guruk ezt tartják helyesnek?

Vajon a nemzetközi tőkéhez való lojalitás, amelyet a svájci magyar nagykövet egész életpályája bizonyít, mennyiben teszi őt alkalmassá köztisztviselőként az egész magyar nemzeti közösség képviseletére? Mi bizonyítja az alkalmasságát erre? A miniszterelnökkel lefolytatott beszélgetések? Ilyen egyszerű lenne? Amikor naponta látjuk a miniszterelnök humánpolitikai döntéseinek katasztrofális eredményeit?

Az elrettentő az ügyben nem csak Nagy István nyilvánvaló személyes alkalmatlansága, hanem az, hogy kinevezése az egész Orbán-rendszer lényegére világit rá: köztisztségre nem a szakmai alkalmasság alapján, hanem a miniszterelnökhöz való személyes lojalitás bizonyításával lehet szert tenni. Ez ráadásul nem is új felismerés. Emlékezetes az első Orbán-kormány párizsi nagykövetének esete, aki kinevezésekor szégyenérzet nélkül vallotta be a magyar nyilvánosságnak: megbízatását úgy fogja fel, hogy ő Orbán Viktor személyes képviselője. Ez az akkor még kivételes vallomás mostanra főszabállyá vált.

Hogy Nagy István éppen most tartotta időszerűnek a nyilvánosság elé lépést, abban nyilván szerepe van a szaporodó abszurd külügyi kinevezéseknek, a Questor-ügy kapcsán – nyilván csak a jéghegy csúcsaként – kiderült üzleti összefonódásoknak a Fidesz vezető politikusai és az átszervezés alatt lévő külügyi képviseleti hálózat között.

Annál is indokoltabb, hogy a magyar nyilvánosság a külügyminisztériumban egy éve megkezdődött brutális kádercseréket végre szorosabb ellenőrzés alá vonja. Izgatottan várjuk a minden szakmai előélet nélkül, a semmiből előkerült további nagykövetek, abszurd helyekre telepített kereskedelmi képviseletek, felvágósan „kereskedőházaknak” nevezett Fidesz-közeli üzleti köröket képviselő, közpénzből fenntartott hálózat tagjainak személyes vallomásait eddigi életútjukról. Tartok tőle: sok meglepetésben lesz részünk.

*

A szerző az Együtt elnökségi tagja, külügyi szakpolitikus