Csődjátszmák

„Nem feltétlenül kellett tudnia mindenről, de meg vagyok róla győződve, hogy a kormányfő abban a pillanatban felmérte a hatalmára halálos veszélyt, amint kézbe vette Tarsoly Csaba levelét és meghallgatta Szijjártó Pétert a Quaestor csődjéről. Arról, hogy mennyire nyakig benne van az államigazgatás a törvénytelenül a brókercégben tartott költségvetési pénzekkel. Amelyekkel azt a tőzsdei játékot játszották, amitől annyira óvták a magánnyugdíj-pénztárak ellopott megtakarításait. Orbán Viktor egyetlen pillanat alatt felmérhette, hogy annak a vezetőnek a bukása, aki hozzá is dokumentálhatóan »sündörgött, nyalakodott, dörgölőzött«, őt is magával ránthatja. Ez lehet az egyetlen magyarázat, miért húzta magára az egész ügyet, s intézkedett viharos gyorsasággal ő a közpénzek kivonásáról, miközben azzal is tisztában lehetett, mindjárt szembe kell néznie a közemberek bennragadt magánpénzek miatti haragjával.

Most abban hisz, sikerül a politikai felelősséget befagyasztania azzal, hogy a kormányzati disznóságot »butaságnak és gondatlanságnak« mondja, hogy ha megkésve is, de bilincsben mutathatja fel közeli sündörgőjét, nyalakodóját, s főleg azzal, hogy a »szőke hölgyek és a meglopott ügyfelek« világának kárvallottjait kárpótolja. Hogy, megint megússza nem csak a politikai, hanem a pénzügyi felelősséget is. Mert megint nem ő fizet, még csak nem is a jobbkezének hitbizománya, a Nemzeti Bank, amely felügyelte a Quaestort (is), hanem az erkölcsileg és anyagilag agyongyepált bankszektor.”