Az utolsó felvonás

„Míg 1954-ben még több mint kétszer annyi gyerek született, mint amennyien meghaltak abban az évben, 1962-ben a születésszám már csak alig több mint húsz százalékkal haladta meg a halálozások számát. Hogy még cifrább legyen a dolog, a Ratkó-gyerekek nagy létszámú generációja a hetvenes évek közepén, a Kádár-korszak leginkább kiegyensúlyozott, anyagilag is tűrhető körülményei között egyébként is viszonylag sok gyereket hozott volna a világra, ám az akkori kormányzati intézkedések »bölcsen« éppen arra a korszakra időzítettek számos, egyébként többnyire helyénvaló családtámogató döntést, ami aztán újabb népesedési hullámot váltott ki a zsúfoltság újabb megpróbáltatásaival. (Két gyerekem 1975-ben és 1977-ben született.) A népesedési lejtő nagy drámája mutatkozott meg a kilencvenes években, amikor kiderült, hogy az előző két születési hullám (1949-54 és 1973-78) az 1997-től 2007-ig tartó évtizedben már semmilyen elmozdulást nem vált ki, és most már nem is nagyon válthat, hisz a második Ratkó-nemzedék leányai már többnyire elmúltak negyvenévesek, sőt, lassan a Ratkó-unokák, vagyis a harmadik nemzedék is megközelíti a szülőképes korszakát.

Azt bizonyosan tudhatjuk, hogyha az előttünk álló másfél évtizedben kiderül, hogy az ő szülési hajlandóságuk is akkorát csökken, mint előző nemzedéké, akkor a 2030-as években elérjük azt az állapotot, hogy minden évben kétszer annyian fognak meghalni, mint amennyi gyerek születik. Vagyis nagyjából egy emberélet-hosszúságnyi idő alatt a magyar társadalomban helyet cserél az élet és a halál, és ennél nagyobb drámát aligha lehet elképzelni.”