Provokátorok

Sok minden kell egy teljes élethez, de három dolog biztosan nem maradhat ki belőle:
megélni egy nagy szerelmet – de olyan igazit, hidegbe-melegbe mártogatóst, amibe majd belepusztulsz; felnevelni két (vagy több) gyereket – sírással küszködve karodba venni, amikor megszületik, aztán átélni mindazt, ami következik;
és részt venni egy forradalomban – menni az úttest közepén, átélni a katarzist, körülötted az idegenek is barátaid, akikkel mind valami jóban és igazban vagytok bátor részesek.

Lehetőleg mindezt fiatalon, aztán jöhetnek a hétköznapok.

Nem tudom, a mai huszonévesek hogy vannak ezzel. A szerelemről nemigen találni szociográfiát – a szexuális szokásokat könyvtárnyi irodalom elemzi, de a szerelemről továbbra is csak a költők írnak. Nyilván megy a dolog, ahogy évezredek óta.

A gyerekekkel már bajok vannak, későn, kevés születik – tán sokan nem tudják, hogy nélkülük nincs teljes élet.

A forradalom pedig végképp nehéz ügy. Azt mondják, ez most a csendes generáció, az 1990-es években születettek, nem akarják kiforgatni sarkaiból a világot, csak szemlélődni és konzumálni akarnak. De aki mégis szeretne átélni egy forradalmat, az mit csináljon?

Maradnak a tüntetések. Menni az úttest közepén, körülötted az idegenek is barátaid, akikkel valami olyanban vagytok részesek, amit jónak és igaznak lehet gondolni. Legfőképpen pedig ami valami ellen van: a hatalom ellen, egy eszme ellen, a begyöpösödött hülyék ellen.

Lehet még elmenni a másik oldal rendezvényeire, és ott bátorságpróbát tartani: kartondobozt püfölni, feliratokat magasba emelni, az ottaniak arcába kiabálni, és ha az ember szerencsés, még a rendőrrel is lehet egy kicsit huzakodni. Lehet forradalom-élménnyel töltekezni.

Hát ezek a mi mostanában sokat emlegetett pesti provokátoraink: maguknak forradalom-pótlékot gerjesztők, abból forradalom-élményt hörpölők. Ha tiltakozol ellenük, boldogok: az így már majdnem forradalom. Ha átnézel rajtuk: szomorúan hazamennek. Mert igazi forradalom nem jutott szegényeknek. Ami tényleg kiszúrás.