„Nemrég Zombor Gábor egészségügyi államtitkár bejelentette, minden esély megvan arra, hogy a lombikprogramra szánt éves állami támogatást megkettőzzék. A hír nyomán nyomban kiderül, milyen hatalmas is a kontraszt. Vegyünk egy példát. Tegyük fel, hogy a kedves olvasó édesanya. Van egy tizenhat éves tinilánya, akit nem tud, és nem is akar semmiben korlátozni. Sarkalatos példa ugyan, de tegyük fel, hogy harmincéves korára eljut oda, hogy átesett – akár mint abortuszturista valamelyik európai országban – egy-két abortuszon, bekapkodott jó néhány »hetvenkétóránbelülit«, arról nem is beszélve, hogy amikor párkapcsolatban élt, szedett fogamzásgátlót is. Majd amikor harmincegynéhány évesen férjhez menve gyermeket szeretne, előfordulhat, hogy épp a korábbi terhességmegszakítások miatt természetes úton már nem esik teherbe, így belevág a lombikprogramba. Kérdés tehát, támogatni kell, és ha igen, mennyire egy ilyen folyamatot. Hiszen sokan még úgy gondolják, hogy az esemény utáni tabletta egyenértékű egy fejfájás-csillapítóval, mi több, az abortusz olyan, mint egy foghúzás. Úgy érzem, nagyon rossz az irány. És ezt nem konzervatív beállítottságú újságíróként mondom, hanem lányként, nőként, valakinek a barátnőjeként, reménybeli anyukaként és ha megérem, majdani nagymamaként. Mert nem szabad elfelejteni, hogy akárhogyan csűrjük-csavarjuk, akárhogyan magyarázzuk, a megfogant életet kioltani emberölés. Amin a világ bármelyik részén egy nő – legyen bár elvált vagy karrierista szingli, megrögzött anyatípus vagy felelőtlen tinédzser, liberális vagy konzervatív, hívő vagy ateista – nem tud csakúgy egyszerűen túllépni. Még akkor sem, ha ezt egy szép és abortuszairól híres európai városban teszi.”