„Nem hagyható figyelmen kívül, hogy Oroszország és az EU az 1990-es évek végétől egyre intenzívebb politikai, de főként gazdasági együttműködésbe kezdett. A Berlin–Moszkva kapcsolat szorosabbá válása nem kerülte el Washington figyelmét, nem véletlen, hogy az Egyesült Államok többször rosszallását fejezte ki a nagy volumenű gazdasági szerződések megkötésekor.
De a Párizs–Berlin–Moszkva tengely létrejöttének megakadályozása is elemi amerikai érdek, hiszen a Kína által jelentett kihívás mellett az Egyesült Államok nem engedheti meg magának egy önálló entitásként fellépő, az EU-t és Oroszországot is magába foglaló – az idén január elsejével megalakult Eurázsiai Gazdasági Uniónál szélesebb – szövetség megszületését, amelyik előbb-utóbb nyilván a saját érdekeinek megfelelően kezdene politizálni. Azért fordított ötmilliárd dollárt Ukrajna destabilizálására, hogy a gazdaságilag és kulturálisan egymásra utalt Európai Unió és Oroszország további közeledését még időben leállítsa, és megakadályozza egy új – rivális – geopolitikai erőközpont kialakulását. Úgy tűnik, az európai politikai elit még nem lát át a szitán, és komolyan gondolja, hogy itt Oroszország volt az agresszor, és nem a Majdan téren lezajlott események szervezői és a különböző neonáci csoportosulásokkal együtt fellépő – a demokratikusan megválasztott kormány ellen uszító – amerikai politikusok, köztük John McCain szenátor.
A nyugati és a magyar politikai osztály tagjai nem hajlandók tudomásul venni az ukrán oligarchák nemzetárulással felérő végtelen korruptságát és erkölcstelenségét. Az ukrán parlamentben ma – a gyorsan lezajlott mezcsere után – ugyanazok ülnek, akik korábban már irányították az országot, az oligarchák lényegében csak újraosztották a szerepeket. A mai nyugatbarát ukrán demokraták a korábbi kormányok miniszterei és tisztségviselői voltak.”