Az ellenzék előrehozott választása

„Pedig azt is megkérdezhetnék maguktól: mikor érezték inkább azt, hogy a kormány elüldözése mégsem reménytelen? Az utóbbi hónapokban, amikor – a parlamenti ellenzéktől teljesen függetlenül – megjelent az éveken át annyira hiányolt népi ellenállás az utcákon, vagy amikor a parlamenti ellenzék legprogresszívebb ereje táncolva ünnepelte az uniós választások estéjén, hogy két képviselőt delegálhat Brüsszelbe, miközben az elnyomó hatalom éppen 40 százalékkal kapott több szavazatot és aratott nyomasztó győzelmet sokadszorra?

De őszintén.

Valamikor el kell dönteni, hogy mi a fontosabb: a rendszer bukása vagy a Feri. Simán mondhatják azt, hogy a második, ők leszarják Orbánt, meg a rendszerét is, csak maradjon velük a baloldali progresszió régi madamja; ez a rajongás valahol szebb, vagy legalábbis kevésbé kínos, mintha taktikai okokból követnék őt, mint a gyűlölt Orbán képzeletbeli legyőzőjét. Azt valóban nehéz kimagyarázni. Nekik Gyurcsány érdek nélkül tetszik. Az más.

Ráadásul ebben a történetben tényleg nem az ő elrettentő hatása a legérdekesebb. Hanem az, hogy amikor végre feltűnnek új szereplők a színen, akkor a progresszió és az összefogás apostola azonnal rájuk zárná a rendszer ajtaját. Túl veszélyesek. Az utcai ellenzék azzal, hogy nem fogadja el a jelenlegi választási rendszert, megkérdőjelezi a parlamenti ellenzék legitimitását is. A kollaboránsokét, akik diktatúráról beszélnek, miközben felesküdtek a diktatúra alkotmányára és ott ülnek a diktatúra parlamentjében a melegben. Vagy-vagy. Az ő tüntetéseikre miért nem mennek el több tízezren? Ezért. Őket miért nem tekinti alternatívának a nép? Ezért. Miért kell őket is elzavarni? Ezért.

Lehettek volna igazi ellenzék. Másképp döntöttek. Az volt az előrehozott választás.”