A holdbéli zsidó

„A helyzet 2010 után ismét megváltozott – annak megfelelően, ahogyan a neonacionalista kormány víziója a magyar társadalomról is átalakult. A beszédből, amely immár a magyar közösség részvételi „feltételeit” jelölte ki, eltűnt a Bildung hagyománya, ahogy eltűnt az a tágabb elképzelés is, hogy a nemzetet, az államot az individuális önépítésben jártas és érdekelt, kiművelt emberfők szövetsége teremti meg. Nem pusztán a magaskultúra fetisizálásának eltűnéséről beszélek; hanem a kanti antropológia alapjának, az önreflexív ész, a sense és sensibility szövetségének elhagyásáról, az egyetemesség és a lokalitás közti szerződés felmondásáról, amely szerződés lehetőséget kínált az újonnan érkezettek – esetünkben a zsidók – számára a belépésre. A neonacionalizmus a közösség nevében fellépő erős állam ígéretét hordozza, amelynek nem individuumokra, hanem engedelmes és hasznos állampolgárokra van szüksége. Olyanokra, akik nem sokra becsülik sem Eötvös Józsefet, sem Trefort Ágostont, sem az egyik, sem a másik Tiszát, a liberális konzervatívokat – nem is tudnak a létezésükről. Csak az erő kultuszában hisznek.

Ez az ideológia most partnert keres magának. A Köves Slomó vezette EMIH meg is hirdette a befelé forduló hitközségi élet és építkezés programját, amelyben a zsidóknak nem dolguk sem a holokauszttal, sem a magyar demokrácia állapotával foglalkozni. Mintha a 18. századot megelőző korokba térnének vissza, és önként kívánnának gettóba vonulni. Mintha a Holdon lennének zsidók, s nem a magyar társadalomban. Ez kétségbevonhatatlan joga bárkinek, de ez a fajta formális zsidó hitközségépítés nem más, mint az egykori hagyomány paródiája. Téved a kormány, ha azt hiszi, hogy az EMIH képviseli, képviselheti Magyarországon a zsidóságot. Hisz ez a szervezet köszönő viszonyban sincs a szekuláris magyar zsidó szubkultúrával; egyszerűen semmibe veszi a zsidó felvilágosodás történetét, így a 19. század magyar történelmét is. Az EMIH számára a zsidók nem felelős magyar állampolgárok, nem a Bildung örökösei, hanem engedelmes tagjai a közösségnek: épp úgy, ahogy a neonacionalizmus elvárja tőlük. Ám ez a tévedés épp oly riasztó, mint amilyen kivitelezhetetlen e politika a gyakorlatban. A magyar zsidóság számos, egymással bonyolult viszonyban álló, eltérő önmeghatározások szerint élő szubkultúra hálózatából áll, amelyek mindegyikének megvan a maga küldetése, szerepe a magyar társadalomban. Egyik kormánynak sincs mandátuma arra, hogy eldöntse, melyik közösség a kizárólagos, az autentikus – hiszen a valóságban egyik sem az.”