Százezer kistulajdonos helyett százezer koldust produkáltunk

„A jelenlegi kormányzati gazdaságfilozófiát meghatározó tézis arról szól, hogy a privatizáció rossz volt, és amit lehet, vissza kell csinálni az állam megerősítése érdekében. Lehet-e az is igaz, hogy a privatizáció anno szükséges volt, de az is, hogy most már ideje volt rendezni a sorokat?

Kezdetben a privatizációt a hatalom ellenezte. Aztán az állami vállalatok és gazdaságok, a 43 külkereskedelmi vállalat, már támogatták a spontán privatizációt. Kard ki kard viták voltak arról, hogy a vállalatonként, külön-külön, mintegy magánügyként lebonyolított privatizáció vagy az államilag irányított privatizáció a járható út. Én azok közé tartoztam, akik azt gondolták, hogy az utóbbi a járható út. Az, hogy az állam a tőkét becsorgatja majd a Pénzügyminisztériumba, amiből egyrészt fejlesztések lesznek, másrészt az államadósságot lehet belőle törleszteni.

Mennyire voltak konkrét elképzelések arról, hogy mit lehet eladni és mit nem?

A tényleges privatizáció csak ’91-től indult be. Úgy képzeltük, hogy a feldolgozóipar nagyobb részét el lehet adni, de a bankokat biztosan nem, mert akkor nem volt még bankkonszolidáció, és attól féltünk, hogy a németek fillérekért megvennének mindent –s ezt nem akartuk. Azt gondoltuk, hogy a kohókat igen, de az energiaszolgáltatáshoz, gázszolgáltatáshoz, továbbá a bányákhoz és erőművekhez, illetve minden olyan dologhoz, amiről a kormány úgy dönt, hogy az stratégiai jelentőségű, ragaszkodni kell, és ezekre külön állami politikát kell meghatározni. Ezeket bele is írattuk a vagyonpolitikai irányelvekbe. Amit először ’90-ben fogadtak el, és utána még három évig.

Hallottam olyan mai interpretációt, hogy a vagyonpolitikai irányelvek rögzítése csak kommunista trükk volt. Holott a privatizáció a kezdetektől fogva a magyar uralkodó osztály különféle csoportjainak kereszttüzében volt, és nagyon erős érdekek alakították akkor is, amikor a kommunisták már rég eltűntek.

Ez a kezdet kezdetén se volt éppen szépészeti gyakorlat. De a privatizációnak valójában az volt az egyik legsúlyosabb problémája, hogy bár a szocializmus végére az állam valóban rosszul gazdálkodott, és az állami gazdálkodást mindenki meg akarta szüntetni, de a privatizációt követő állam nem volt kigondolva. A gyakorlatban senki nem törődött azzal, hogy a múltbélinél sokkal szűkebbre szabott államnak mit is kell csinálnia a modern világban. Kivonulási stratégiánk volt, bevonulási nem. (...)

Ha a privatizáció ördögtől való voltát kell alátámasztani, két fájó dolog biztosan előkerül: a cukoripar felszámolása és az energiaszektor kiárusítása. Van benne igazság…

Túlpörgött? Igen. Továbbá vannak olyan stratégiai hibák, amelyeket kormányok egész sora folyamatosan elkövetett. Van néhány igen mocsaras történet.

Az átalakulási törvény kezelése, amely inkább a reformértelmiség alkati torzulásairól és nem a gazdaságpolitikáról szól. Annak az volt a lényege, hogy az állami vállalatoknál a vállalati tanács, ha úgy döntött, hogy ők átalakulnak részvénytársasággá, akkor azt megtehették ugyan, de a részvényeik, miután létrejött az Állami Vagyonügynökség, kizárólag az állam kezébe kerültek. Nekik tehát »önfeladás« volt a társasági forma, még ha a saját terveik alapján erre szükségük is lett volna. Érdekellentét volt a vállalati tanács és az állam között. Ha átalakulnak, a vállalati tanács minden hatalmát elveszti, helyettük jön az ÁVÜ. Csodáljuk, hogy ezt nem sokan akarták? Én meg úgy gondoltam, azzal érveltem, hogy valami ösztönzést kellene adni ezeknek a vállalatoknak. A vállalat nem akarta szétlopni a céget, hanem szeretett volna külföldi partnerhez jutni, aki hozza a tőkét. Azt akarta, hogy a cég termeljen és adjon munkát a dolgozóknak. Ezért azt javasoltam, hogy kapjon a menedzsment és a vállalati tanács is 20 százaléknyi részvényt, amikor az átalakulással a részvények az állami vagyonkezelőre szállnak.