L. Simon, leülhet

„Természetesen eddig is tudtuk, hogy az egyéni képviselői indítványokat nem az aláírók szövegezik, csak arra való az egész eljárás, hogy ne kelljen vitatkozni, azt ugyanis segghülyék nem szeretnek, nem áll jól nekik, meg fárasztó is. Az viszont igazán nem túlzó elvárás ilyen esetekben sem, hogy a zoknibáb, akit kitolnak képviselni az aktuális aljaskodást, legalább felkészüljön abból, amit aláírt. Ön tehát egyben felesleges is; az eddig sem volt kérdés, hogy a nemzet nyakán éktelen daganat, de a pártja is okosabban tenné, ha az apanázsából megfizetne tíz csinos gyakornoklányt. Azok még arra is hajlandóak lennének, hogy elolvassanak tíz oldalt másnapra.

De azért álljunk meg egy percre a jóízű röhögésben. Van itt néhány halálkomoly probléma.

Az egyik, hogy ha bármely magyar polgár céget alapít, tulajdont szerez vagy szerződést köt, esetleg adót vall be, akkor kénytelen átrágni magát egy csomó söralátéten folyószövegen, és ha valamit félreért, akkor megnézheti magát. Nyilván a magától növő luxuslakás kivétel, de egyébként így élünk mi, magyarok.

A gyerekem tudja, hogy meg kell tanulnia az anyagot – az erkölcstant is! –, és hogy baj lesz, ha nem teszi. Van egy egyéni képviselőnek, a Miniszterelnökség államtitkárának annyi felelősségtudata, mint egy elsősnek? És mindezt azzal próbálja megúszni, hogy letiltatja a félrebeszélését? Tulajdonképpen mit képzel magáról, hogy nem takarodott el a bús kurva adta vissza a mandátumát még tegnap délután?”