Drámák és tanulságok

„Ötszáz év során öt birodalom tartott minket fogságban, és fosztott ki kíméletlenül. (Ma már azt is tudjuk, bár kimondani még nem merjük, hogy az öt birodalom mögött valójában ugyanaz a kimondhatatlan nevű, »nem létező« pusztító világerő húzódik meg.) Mert az igaz ugyan, hogy az Oszmán birodalommal szemben egyedül nem volt esélyünk szembeszállni, de kérdés, hogy miért maradtunk egyedül. Miért nem volt egység a nemzeten belül, és miért nem volt egység az európai eliteken belül abban, hogy, ha Magyarország valóban a »kereszténység pajzsa«, akkor hol az a kereszténység, vagyis a pajzsot tartó kéz, amely a »test« minden energiáját ennek a »pajzsnak« a szolgálatába állítaná? Akkor miért egy Medici bankár (egy »kufár«) lesz a pápa 1513-ban, aki a »globális megbocsátásművekként« üzemeltett búcsúcédula-biznisszel van elfoglalva, és nem azzal, hogy az ő üzletét is védő »pajzs« megerősítésének rendelje alá a keresztény világ minden anyagi, fizikai és szellemi erőforrását? Bocskai, Rákóczi, Széchenyi ugyan hősies erőfeszítésekkel próbál példát mutatni abban, hogy miként lehetne, illetve kellene a történelmi Magyarország roncsaiból újra hazát építeni, de minden kísérlet elbukik.

Trianon tehát nem derült égből villámcsapás, hanem egy akkor már legalább négyszáz éve zajló lepusztulási lejtő tragikus végállomása. A közelgő századik évfordulóról való méltó megemlékezés egyik döntő eleme éppen az lehetne, hogy megpróbáljuk legalább azt bizonyítani, hogy, ha a Szent Korona szakrális történelmi Magyarországa egyben marad, akkor ma kivétel nélkül mindenki méltóbb emberi életet élhetne a Kárpát-medencében. Tehát, hogy a románok, szlovákok, szerbek, ruszinok legfeljebb hiszik, hogy »nyertek« de valójában mindenki, így ők is kivétel nélkül mindnyájan vesztesei Trianonnak.

A következő kritikus tizenkét év, hat év Trianon századik, és újabb hat év Mohács ötszázadik évfordulójáig éppen erre szolgálna.”