Elfordulnak, de mi az oka? − Kivonuló középosztály II.

A Papp László Tamás cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott az elmúlt napokban. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában. Várjuk a személyes, szubjektív írásokat kedves olvasóinktól, különösen azoktól, akik a cikk kapcsán megszólítva érzik magukat. Beszélgessünk, vitatkozzunk, ki miben ért egyet és miben nem a kiinduló írások állításaival, kinek mi a személyes története és véleménye a közélet és a fiatal középosztály viszonyáról.

Politológia-hallgató olvasónk, Zuccarello írása.

*

Elfordulnak, de mi az oka?

Valóban kivonulóban van a fiatal középosztály? Nekem fogalmam sincs, mit csinál egy ekkora heterogén csoport, de az az egy tény, hogy én, politológus-palánta létemre is elfordultam a politikától. Bizonyos típusú (konzervatív, keresztény) fiatal értelmiségi köröket valamilyen mértékig ismerek, s ott vitathatatlanul megfigyelhető a közélettől való elfordulás.

Mi az oka ezen fiatalok elfordulásának? Szerintem nem látszik nyilvánvalóan, és biztos vagyok benne, hogy a születő írások többsége nem az okra, hanem az okozatra fog koncentrálni. Ezért is igyekszem egy ok-os magyarázatcsokrot átnyújtani.

1. A szocializáció (nevelés)

Nehogy azt higgye bárki, hogy hívő keresztény körökben a kontrasztállamainkban (mint Svájcban vagy Ausztriában) nem őrizgetik ugyanúgy a nagy morális örökség mítoszát, mely genezise óta meghaladja a pogány, fogyasztói szennyet! Ne nézz híreket, ne foglalkozz a szörnyűségekkel, maradj boldog tudatlan, építsd a szeretetet!

Ennek megfelelően most keresztény értelmiségünk csúcsán látunk egy Semjén Zsoltot (ez már önmagában minősítés!). Ha lejjebb nézünk a következő generáció a politikában: Rétvári Bence. Ami a kettő között van, az a rossz káderek generációja, akik annak idejében nem tudtak beleszólni a dolgokba és ezt extra elzárkózással, a sértettség és a kirekesztettség elzárkózásával járt. Na, az én korosztályomat ez a generáció nevelte fel.

Az én csoportom, tehát a keresztény fiatalság, jórészt mérnöknek vagy humán pályára megy. A társadalomtudományokat tudatosan kerülik, mert „gazdag” kulturális tőkéjükből ilyen szellemi javakat nyilvánvalóan szükségtelen venni.

A tanult, felvilágosult (értsd nem vallásos) szülő azt mondja nagykamasz gyerekének; eredj csak, találd meg az utadat, légy szabad! Onnantól nem fogja senki a kezét, ugyanis nincsenek megfelelő értékorientált társadalmi hálózatok erre, hacsak a Zöld Pardon táncparkettjét nem tekintjük annak. Sem ifjúsági klubok, sem színjátszó körök, sem szakkollégiumok nem állnak rendelkezésre megfelelő számban, nemhogy olyan mozgalmak, mint a cserkészet (ugye Magyarországon ez egy vallásos dolog).

Egy olyan embert, akinek nincsen igazán kulturális kötődése, nem fog érdekelni semmiféle közérdek. Ezzel nem azt mondom, hogy elveszti a társadalmi érzékenységét; hanem azt, hogy a magyar (vagy külföldi) munkapiacon fogja megtalálni a boldogságát, nem pedig a kisebb (helyi) és nagyobb (magyar) közösségek építésében. És én ezt abszolút meg tudom érteni.

2. A közélet látszat-tagoltsága

Fogjunk neki és osszuk fel a magyar politikai tortát, ahogy egy politológus tenné! Hmm... Van ez a nagy fiatal... ööö... inkább öreg demokrata, vagy éppen antidemokrata szelet, akkor itt ez a márnemkommunistademégisaz szocialista/kapitalista krém, meg ez a szélsőbal/jobbik/közép....

A kutya mindenit! Erről ennyit! Van egy köröm, húzzunk át rajta egy vonalat, akkor lesz egy bal és lesz egy jobb. Ha kettőt húzunk? Akkor lesz egy közép is. De akkor már miért nem húzunk konzekvens módon annyi vonalat, ahány párt van? Legyen így! Jó étvágyat hát hozzá!

Az a probléma ezzel az egésszel, hogy a politika valójában nem fedi le a választópolgárok értékválasztását. Ódzkodik valós társadalmi csoportok megnevezésétől (pl. szegényedő vidéki posztagráriusok, urbánus cigányság) és célzott üzenetek megfogalmazásától, mintha a kimondott konkrétumok veszélyesek volnának. A rendszerváltás óta folytatódott a kádárizmus politikai mérnökösködése, ami körülbelül annyira költséghatékony dolog, mint a szaúdi sípálya építése.

Az elején még eléggé amatőr módon ment a választók tulajdonképpeni egymásnak ugrasztása (dicső hazánk érdekvédelme, anti-antiszemitizmus, demokratizmus, liberális férgek); de aztán már sokkal firnyákosabb módszerekkel operáltak, persze amellett, hogy az amatörizmus sokadvirágzását éli ezen a téren is. Végül pedig eljutottunk a magyar politikum mítoszainak csúcstermékéhez, a politika látszat-nemtagoltságához, azaz a centrális politikai erőtér megvalósításához, mégpedig a rezsidémon elleni harc segítségével.

Nézzünk rá egy szerencsétlen fiatalra, és próbáljuk levezetni a közéleti törésvonalakat gimnáziumi tanulmányai alapján. Lefogadom, hogy az arcán végtelen értetlenség és megvetés tükröződne a művelet során: „Most komolyan ezek Széchenyi és Kossuth örökösei? Akik leantiszemitáznak egy zsidó származásút, akiknek a programja két szó, akik szegény nyugdíjasokat marionettbábunak használják pénztárcájuk zsinórjánál fogva, akiknek a legnagyobb erkölcsi tette, ha nem hazudnak arról, hogy hazudnak. Most komolyan, ezekkel legyek elfoglalva? Menjetek a francba! Ha nem, akkor meg én megyek!”

Nos, igen, visszatérek arra, hogy ha lennének megfelelő társadalmi hálózatok, azok kitermelnék a releváns politikai csoportokat, amelyek ezt a politikai ügyeskedést szükségtelenné tennék, de hát nincsenek.

3. Én

Az ember hajlamos arról elfeledkezni, hogy minden probléma mögött ott van ő maga. Bizony, én is felelős vagyok helyzetért, hogy nem építettem ki még a környezetemben a bizalom és az egymás felé fordulás kultúráját. A remény egyáltalán nem halt meg, amíg ezt tudatosítjuk.