„Április 30-a nagy nap a magyar pedagógustársadalom életében. Akiket ugyanis nem pusztított még el a Tanári Portfólió elnevezésű dögvész, azok bizton számíthatnak arra, hogy túlélik a paksi bővítést, és egy-két ezer forintnyi ruhautalvánnyal is többet fognak kapni, ha bejön az átsorolás. Azért is nem többet, mert a portfóliós buli elvitte a többi pénzt. Ez a nagyszabású, tökéletesen értelmetlen, pusztán súlyos idegkárosodást okozó köldöknézegetős pótcselekvés a következő kérdésre ragadtatott engem. Sosem hittem volna, hogy eljutok idáig.
Szóval… Miért nem lehet ezt a pénzt – komolyan leírom – lélegeztetőgépre költeni. Komolyan, miért nem?
A pedagógusok munkáját önfeljelentő jelleggel mérni hivatott tanári portfólió hónapok óta lázban tartja a hazai pedagógusokat, így nem meglepő, hogy az oktatás színvonala ugyanezen hónapokban kétségbeejtő szintre süllyedt. A pedagógusoknak nem volt ideje tanítani, Hoffmannal keltek-feküdtek. (...)
De az, hogy a tanárok ezt a tortúrát alapvetően ilyen csöndes belenyugvással viselték, és egyetlen gyorséttermet, vagy kukát sem gyújtottak fel, az annak köszönhető, hogy a tanári hivatás legalapvetőbb ismérve a türelem. (...)
Ha más oldalról közelítjük meg a dolgot, akkor ez a portfólió igazából fincsi dolog a tanároknak. Egy kitűnő ötlet. Mert a pedagógusok, miközben kitöltik azt, igaz képet kaphatnak azokról az emberekről, akik a hivatalban bürokrataként vagy szakértőként dolgoznak, sokkal magasabb bérezés fejében, és tökéletesen idióták. Képesek értelmetlen és modoros kérdések megfogalmazására. Képesek elképzelni, milyen lenne, ha tanárok lennének. De persze, mivel szakértők, drága pénzen bármivé tudnak válni fejben. Ehhez képest a pedagógia, mint oly sok más szakma képviselői is jól tudják, hogy az órán, élesben tökéletesen másképp mennek a dolgok, mint papíron. Úgy, ahogy az élet, vagy akár az aktuális időjárás diktálja. Ez az ellenőrzés nagyjából arról szól, hogy úgy történik-e az iskolákban a tanítás, ahogy azt a didaktikakönyvben leírták az okosok.