Egy kis-Fideszre rosszabb kiadásban semmi szükség

„hvg.hu: Volt-e ennek a szerepfelfogásnak hatása arra, hogy ide jutott az MSZP?

L. I.: Volt, de a felelősség közös. Méltatlan volna most egyedüli bűnbaknak kinevezni és csakis őt tenni felelőssé a vasárnapi eredményért. Mindnyájan benne vagyunk ebben a történetben. Nehéz örökséget kapott, amiben nyilván vastagon benne vagyok. De 2010 óta sem szóltam mindig, amikor kellett volna, és biztosan volt, amikor viszont rosszkor vagy rosszat szóltam. Ami a mindenkori pártelnököknek mindig kellemetlen, nyilvánosan is beszéltem. Hogy a Rajk temetéséről elhíresült szállóigét idézzem, az ilyesmiért elnök koromban »magam közé lövettem volna«. De van olyan felelősség, ami néha felülírja azt, amit pártfegyelemnek szoktak tekinteni. Attilában megvan a vezetői képességek egy fontos nyalábja, de egy emberben soha nem lehet meg a szükséges politikai képességek teljes spektruma. Az MSZP mindig is olyan párt volt, ahol az egyes vezetők képességei kiegészítették egymást. Ha volt Horn, volt Vitányi is. De most olyan hierarchikus modellt építettünk ki, amelyben alig volt lehetőség a képességek kiegészítésére, a korrekcióra. Attila szinte minden szocialista politikusnál tehetségesebb menedzser és hálózatépítő. Fénykorában, pontosabban vezető funkciót betöltve például Szekeres Imrének volt hasonló tehetsége.

hvg.hu: Ismerve a párton belüli – egy alkalommal még nyilvánosságra is került – véleményeket Szekeresről, meg kell kérdezünk: ezt most kritikának szánta Mesterházyval szemben?

L. I.: Dehogyis. Ezek fontos politikai képességek, nélkülük nincs jól szervezett közösség. Roppant hasznosak, ha a szimpla menedzselésnél nagyobb ügyet szolgálnak. És kellenek másfajta tehetségek is a politikához, például értékérzékenység, ideológiai igény, egyfajta alázat és figyelem. Nincs olyan csodalény, akiben ez mind egyforma mértékben megvan. Tartósan csak partneri viszonyokban, csapatban lehet jól működni, társadalomban és pártban egyaránt.

Mi pedig egy olyan hierarchiát építettünk ki a legjobb szándékkal az MSZP-ben az elmúlt években, amelynek csúcsán a vezetőnek nagy hatalma és nagy magánya is volt. Véget akartunk vetni az MSZP hagyományos nyavalyáinak: a széthúzásnak és szétbeszélésnek. De átestünk a ló másik oldalára. A rendszer túlközpontosított lett, és nemcsak a felesleges, de a hasznos viták is megszűntek. Ilyenkor a pártvezető egyfajta függőségi viszonyrendszer tetején ül, nem kell belső ellentétekkel küszködnie. Ez egy darabig jónak látszik, de kritikus helyzetben hiányzik a korrekció lehetősége, a belső egyensúlyok és ellensúlyok rendszere. Ilyen pártból már van egy, úgy hívják: Fidesz. Egy »kis-Fideszre«, rosszabb kiadásban pedig nincs szükség. A modell csődöt mondott. A modell, és nem egyszerűen egy ember. Ócska, piti dolog volna most csak az embert hibáztatni. Annál is inkább, mert nem egyszerűen egy embert, hanem a modellt kell lecserélni. Nemcsak azért, mert ez egy ponton túl a pártnak okoz bajt, hanem főleg azért, mert alkalmatlan arra, hogy példát adjon a társadalomszervezésre.”