„Igazuk van azoknak, akik azt mondják, nem kell félteni a baloldalt. Hiszen tényleg százötven éves eszméről és mozgalomról van szó, amely annyiféle politikai formációban létezett már, hogy nincs értelme világvégét kiáltani. Még egy akkora méretes vereség után sincs, mint amelybe a Magyar Szocialista Párt áprilist követően az EP-választásokban ismét belefutott.
Nincs itt a világvége, mert amint a Demokratikus Koalíció, az Együtt-PM és még az LMP sikere is mutatja, »csak« annyi történt, hogy a baloldal eddig vezető erejének betudott politikai képviselete bukott egy nagyot. Hogy igazolódott, amit eddig is tudtunk: a baloldal nem feltétlenül és teljesen azonos a szocialista párttal. S annyi még ezzel a szerény részvétellel megtartott, »nagymintájú közvélemény-kutatásnak« felfogható EP-szavazásból is kiderült: nem annyira a korábban el- és kiátkozott személyekkel, a pártok elitjével, azok múltjával, vagy tömegtaszító erejével van a baj, hanem az MSZP mondanivalójával, amelyre a közönség nem volt vevő. (...)
Itt tartunk most: az MSZP megkapta a sokak által előre jelzett második nagy pofont is, s a legjobb úton halad afelé, hogy a lengyel szindrómát megismételve végleg felmorzsolódjon az őszi önkormányzati választásokon.
A kérdés most is, mint százötven éve annyiszor: mi a teendő? Erre magának a politikának, a pártnak kell a választ megtalálnia immár azzal a ténnyel szembesülve, hogy már a baloldalon is van választható alternatívája.”